Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Somorjai Ádám: Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga
vonal emelkedés meghatározó eleme volt a pártállam által bevezetett, pártfogolt durva születéskorlátozási (alapvetően szabad abortusz) rendszer. 2. Ugyanakkor valószínűleg a pártállam gazdasági-politikai-erkölcsi bukásának egyik eleme volt e rendszer, hiszen a nyolcvanas években elképzelhetetlen mélységekbe zuhant élveszületési mutató tovább nem volt csökkenthető. Röviden: a születéskorlátozásban ... évtizedekig rejlő tartalék kimerült, megszűnt. 3. Ugyanakkor e rendszer — a külföldi adósságteherrel legalább egyenértékű—tartozást hagyott az új kormányzatra. Nyilvánvaló ugyanis, ha Magyarország új vezetése nem a magyarság kipusztításának útját akarja járni — vagyis növekedne a születésszám — ez komoly szociális kiadással jár, sőt a családok terhei is szükségszerűen növekednek." (37.1.) Majd két igényes kiadvány nyomán (egyik a Központi Statisztikai Hivatal Népesedéstudományi Kutató Intézete kiadásában 1991-ben jelent meg) elemzi a hazai közvélemény felfogását, ill. az arról kialakított manipulativ következtetést. A két kiadvánnyal (a szerzők: Vásárhelyi Márta, valamint Pong- rácz Tiborné és S. Molnár Edit véleményével) ellentétben arra a következtetésre jut, hogy éppen az ott közölt adatok alapján „... kijelenthető, hogy a közvélemény többsége elfogadja a fogamzástól számított magzatvédelem eszméjét, s egy, a jelenleginél nagyságrendekkel szigorúbb, következetesebb indikációs terhességmegszakítási rendszert támogat." Az orvosi indikációt 99,7 %, a genetikait 97,3 %, az életkorit 70 ill. 66,6 % fogadja el a kérdezettek közül, ugyanakkor határozottan elutasítják a többi, a magyar jogban engedélyezett indikációs okokat, amelyek a hazai terhességmegszakítási esetek több mint 80 %-át tették ki: ha az anya házasságon kívül fogan (73,5 %), ha az anyának, szülőnek nincs önálló lakása (55,2 %), na az anyának már két élő gyermeke van (81,8 %). — (39-40.1.) Majd az idézett tanulmányszerzőkkel vitázva megállapítja: „Az európai indikációs rendszert követő jogállamokban ... lényegében a magyar közvélemény által" (és nem a magyar jogszabályok által) „elfogadott — vagy annál szigorúbb — indikációs rendszer van hatályban." Tehát sem európai normákra, sem a hazai közvélemény nyomására nem lehet hivatkozni az abortusz legalizáció további könnyítései kilobbizásakor, hiszen már így is egyoldalúan és túlságosan „liberális". Jobbágy a bevezetést így összegzi: „A pártállam abortuszpolitikája nemcsak alkotmány- és törvényellenes volt, hanem orvosilag, erkölcsileg, szociálisan, demográfiailag hibás, megalapozatlan, s a közvélemény részéről is elutasított." Az értekezés a továbbiakban a méhmagzat jogállásával és az abortuszkérdéssel foglalkozik a jogállamokban (Nyugat-Európa, USA és Anglia), majd a magyar jogban. Itt kiemelkedik az abortuszkérdés a pártiratokban, 1950-1981. című fejezet, ill. az Alkotmánybíróság történelmi döntéséről írtak. Ezt követően a méhmagzat jogállása, életjoga s védelme a terhességmegszakítás ellen c. részben a katolikus egyház felfogásához elviekben szigorú, a gyakorlatban a protestáns felfogáshoz igazodó álláspontot fejt ki. Az abortusz kérdésében továbbra is magas marad a vita hőfoka. A recenzens saját maga is megtapasztalta, hogy korábbi írását támadva, meg nem értés fogadta. Egy dolgot azonban ki kell mondanunk: más dolog az állami jog és más dolog a keresztény ember felfogása, a keresztény (katolikus) erkölcs, ill. az ezt tételesen megfogalmazó kánonjog. Egyházunk a múlt században végigélte a polgári házasságkötés bevezetésével járó sokkot, az elmúlt évtizedekben az abortusz legalizáció sokkját, jelenleg pedig már a homoszexuálisok polgári jogainak érvényesítése, az embrió-klónozás problémái kell, hogy foglalkoztassák. A katolikus erkölcs — mint látjuk —, a katolikusokra vonatkozik, természetesen hitünk szerint javára válna az államnak is, de hát az ateista, individualista 20. századi állampolgárok konszenzusát nem lehet az egyházjogra felépíteni, legalább is nem demokratikus módon. Ki kell mondanunk azt is, hogy ideje tudatosítanunk: az egyházjogra épült sokszázados európai keresztény kultúra és jogrendszer szekularizációja láttán elsősorban nem eleve elveszített pozíciók védelmével kell foglalkoznunk, hanem saját hitünk és erkölcsi felfogásunk hihetőségi struktúráinak kiépítésével. Vajon elmondhatjuk-e, hogy 1956-1991 között egyházi vezetőink nyilvánosan is szót emeltek e súlyos kérdésben, egyben a hazai közvélemény védelmében? Vajon elmondhatjuk-e, hogy keresztény felfogásunkat megfelelően ismertetjük, dokumentáljuk? Nem hangzik-e el még mindig egyes szószékekről, hogy „Aquinói Szent Tamás megengedte az abortuszt, hiszen nézete szerint az embrió a 40. napon kapja meg a lelket..." —, mely nyilvánvalóan tévedés, a 40. nap valóban Szent Tamás véleménye, de a szándékos magzatölést nem tanította. (Ld. válaszomat a Vigilia 1990. évi 480. oldalán). Vajon elmondhatjuk-e, hogy keresztény közösségeink, egyházközségeink a remény 53
