Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)

1995 / 1. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: Yves Congar bíboros, korunk kiemelkedő teológusa

— mindegyik kép kollektív valóságra utal (test és fej, menyasszony és vőlegény, pásztor és nyáj, stb.);

— mindegyik képben benne van az előre mutató kibontakozás gondolata;

— mindegyik képben el van rejtve az az eszme, hogy a fejlődés mindaddig tart, amíg egy előzetes, isteni terv szerint el nem jön a beteljesedés;

— mindegyik képben szerepel az a gondolat, hogy a megvalósulásban, annak kimunkálásában mindenki érintett, — néhány embernek azonban különleges helye, szerepe és felelőssége van.

Ekkor véglegesül Congar látásmódja és teológiai módszere, „mely magába foglalja az üdvtörténet teljes vízióját, amelyben néhány ember kiválasztása által egyetemes célzat valósul meg: érinti az egész emberiséget, sőt az egész teremtett világot, a Genezistől az Apokalipszisig". 3

Hogy Congar nemcsak mint szakember, hanem mint hívő is mennyire elkötelezte magát az egyház iránt, arra szemléletes példa az ortodox teológusokkal való találkozóinak 1948-ban átmeneti felfüggesztése. Akkor jelent meg az orosz egyház Szinódusának deklarációja. Congar kérte Lossky-t, az ortodoxok prominens képviselőjét, hogy határolja el magát a katolikus egyházat mélyen sértő nyilatkozattól. Lehetetlenség együtt dolgoznom olyanokkal, akik eltűrik, hogy gyalázzák anyámat — jelentette ki. Ám egyházához való hűségét ekkor már más megpróbáltatások is érik. „Ami engem illet, 1947 elejétől 1956 végéig állandó feljelentések, figyelmeztetések, megszorító vagy diszkriminatív rendelkezések, bizalmatlan intézkedések értek."4 1952-től minden írását, még a recenziókat is, be kellett nyújtania a római cenzúrának. 1954-ben megvonták tőle a tanítási jogot. („Modernizmussal vádoltak minket. Micsoda ostoba rágalom! Milyen totális hiánya ez a historikus érzéknek! Minden ízünkben az egyházé vagyunk.") Ekkor hosszabb időre Jeruzsálembe megy. Később Rómába hívják, majd Cambridge-be száműzik, végül 1955-ben a strasbourgi domonkos rendházat jelölik ki számára tartózkodási helyül. A szankciók éveiben alázatosan hallgatott, de közben a katolikus felfogású egyháztan ökumenikus nyitottságához szükséges feltételek kidolgozásán munkálkodott.

Érdekes „játéka" a Gondviselésnek, hogy éppen ez időben kezdett hatni 1950-ben publikált könyve, az „Igaz és hamis reform", melynek koncepciója azután teljesen beépült a Lumen Gentium 8. és 9. pontjába. E kötetében a már 1937-ben elgondolt eszméjét fejti ki röviden, s rávilágít, hogy az egyház misztériumát kettős alaparculata nyomán lehet leginkább megközelíteni:

— az egyház misztérium, tehát isteni életközösség (Ecclesia de Trinitate);

— ugyanakkor az egyház intézmény is (Ecclesia ex hominibus).

A kettő ugyanúgy elválaszthatatlan egymástól, ahogyan Jézus istenemberi valósága is egyetlen realitás. Mindkét egyházarculat a megtestesült Ige, a megtestesült második isteni Személy egyházát jelenti: Ecclesia in Christo. Az emberi arculatnak folyton változnia kell, állandóan tökéletesedésre, azaz reformra szorul. De hogy ez a reform szakadás nélküli legyen, annak az a feltétele, hogy a szeretetnek és a pasztorális bölcsességnek abszolút elsőséget kell adni, — hogy meg kell maradni közösségben az egésszel. Türelmesnek kell lenni, az idő-tényezőt tiszteletben kell tartani. A valódi reformot mindig csak az alapelvek és a tradíciók állandó szem előtt tartása eredményezheti.

A zsinati gondolkodásra közvetlenül hatott a „Szent egyház" című munkája, melyet 1962 júniusában adott nyomdába, s mely a több, mint három évtizedes egyházzal kapcsolatos tanulmányozásának gondolatait tartalmazza. Az első rész a „kívülről" is megközelíthető egyház helyzetét taglalja (hogyan lehet meghatározni az egyházat — a négy attribútum értéke; krisztológia és ekléziológia; a katolicitás; a Szentírás sugalmazott volta és az apostoliság kapcsolata). A második rész az egyhá43