Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - KÖRKÉP - Gruber, Marie-Louise - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Ám Krisztus föltámadt halottaiból mint a holtak zsengéje (1Kor 15,20)
romboló hatalma („Utolsó ellenségét, a halált is megsemmisíti"). Ezért az első keresztények úgy fogták föl a kétségbevont római Imperium minden ellenállását, minden represszióját, mint ezt a végső harcot. A János-Apokalipszis drámai képei beszédesen tanúskodnak erről. A lélek erejében arra voltak hivatva, hogy „a Föltámadott harcostársai" legyenek (K. Marti), és mint a szenvedő emberek testvérei síkra szálljanak egy igazságban és békében való életért. Ó halál, te mindent legyőző, most legyőzettél! Egy kis zsidó történet elbeszéli, hogy egy napon két tanuló megy be izgatottan az iskolába és odakiáltja a rabbinak: „Azt hallottuk, hogy eljött a Messiás! Mit csináljunk most?" Erre a tanító odalépett az ablakhoz és sokáig nézett ki rajta. S ekkor azt felelte nekik: „Tanulnotok kell, mint máskor. Nem jöhetett el a Messiás, mert a világ éppen olyan, mint tegnap volt!" Ebben a kis narratív kérdésfeltevésben kihívás rejlik számunkra, keresztények számára. Valóban: a messiási békekorszak nem köszöntött be Jézussal, háború és nyomor, a hatalommal való visszaélés és igazságtalanság ma is napirenden vannak 2000 év kereszténység ellenére is. Sőt, még rosszabb: a keresztény egyházak, alig nőttek ki a kisebbségi pozícióból, sokszor elnyomták a kisebbségeket (főleg a zsidót), a kereszt nevében véres háborúkra hívtak föl, üldözték a másképp gondolkodókat. Sokszor csak akkor ébrednek tudatára bűnüknek, ha ma egy militáns iszlám a saját fanatizmusuk tükörképét tartja eléjük. Még nem kezdődött el a világ vége (bár a világ pusztulása naponta reális lehetőség!), az első keresztények misszionárius buzgósága sok helyütt bénító rezignációnak adott helyet, sokak reménységét inkább irányítják távol-keleti reinkamációs eszmék, mint a bibliai föltámadás-remény vagy az Újszövetség húsvéti hite. A bizalom hajtó ereje Mahler számára az etikai erőfeszítés volt: „Olyan szárnyakon fogok ellebegni, amelyeket én vívtam ki magamnak... amit te vertél (szívem), Istenhez visz téged." Az Újszövetség itt mindenesetre egészen máshova teszi a hangsúlyt: a törvényhez hűek föltámadásreménye (a farizeusi remény) ellenében az istentelen teljességgel meg nem érdemelt megajándékozását hangsúlyozza. Semmilyen etikai teljesítmény nem képes legyőzni a „mindent legyőző" halált. Csak az élők Istene, akit Jézus Atyjának nevezett, tud életet adni a holtaknak és tudja „létre hívni a nem létezőket" (Róm 4,17). A keresztrefeszített Jézus feltámadása viszont a megajándékozottak köteles feladatává lesz, hogy megfeleljenek mindenkinek, aki a reménységről kérdőre vonja őket, amit a szívükben őriznek (lPt 3,15), amennyiben a szegényekért és a kisemmizettekért való állandó kiállásukkal tartják az ég és a föld közti feszültséget és „a feltámadásból élnek" (D. Bonhoeffer). Csak ahol ez konkrétan megtapasztalható, ott lehet adni a messiási korra irányuló kérdésfeltevésre olyan feleletet, mely egyformán komolyan veszi a világ nyomorúságát és Isten uralmának Jézusban történő beköszöntét. „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz" (Jn 12,24). in: Diakonia, 1991. 1-6. Fordította: Bánhegyi B. Miksa OSB 31
