Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Häring, Bernhard - Kis György (ford.): Láthatáron belül a változás
már hiába szól a pápa gyakran és „hangosan", hiába hivatkozik a Szentlélekre, egyszerűen nem hisznek neki. Azt remélem, hogy a pápa megnyilatkozásait azért a jövőben is komolyan fogják venni a hívek, de nem tekintélyelvi alapon, hanem elsősorban olyan szempontból, hogy gondosan utána fognak járni a pápa által hangoztatott problémák igazságtartalmának. Például tanulmányozni fogják, hogy a mondottak megfelelnek-e az Evangélium szellemének, illetve a pápa természetjogi, filozófiai megállapításai helyesek-e? A hívek, még áldozatok árán is szívesen fognak hallgatni a pápa szavára, de csak akkor, ha átmegy a köztudatba, hogy a pápa is figyelembe veszi a bátrabb püspökök megnyilatkozásait és tiszteletben tartja Isten népének a hit kérdéseivel kapcsolatos megérzéseit, a „hitérzéket". Világméretű nyilvánosság korszakában élünk, olyan korban, melynek az a véleménye, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. A múlt századok folyamán jól képzett püspökökkel és papokkal szemben nagyrészt minden vonalon „képzetlen" egyháztagok álltak. Ma már nőknek milliói léteznek, akik a Vatikánban élő kevés férfivel szemben — mert a nőknek egyébként sincs ott mondanivalójuk — teológiai képzettség tekintetében semmivel sem kevesebbek, mint a férfiak, sőt, ha a humán tudományok alapos ismeretét vesszük figyelembe, messze felül is múlják őket. Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy az ember előre lássa: a jövő nemzedékek tagjai ennek az állapotnak teljes tudatában lesznek, és ebből fakadó következtetéseket is le fognak vonni. Ennek viszont az lesz a velejárója, hogy a Vatikán sokkal elővigyázatosabb lesz a nem kinyilatkoztatás tárgyát képező tanok megfogalmazásában, s még ennél is jobban a nehéz terheket és követelményeket tartalmazó erkölcsi előírások kiadásában. Radikálisabban kell követnünk isten szavát Mindez és még sok más oda fog vezetni, hogy a jövőben mindnyájan — beleértve a pápát is — Isten szavához fogunk igazodni. Ennek a magatartásnak egyik következménye az lesz, hogy óvakodni fogunk attól, hogy a Szentírást előregyártott tanaink és véleményeink igazolására használjuk fel. Sokkal nagyobb lesz készségünk arra, hogy az elképzelt vagy hagyományozott „tanokat" vagy véleményeket szolid kutatási folyamatban alakítsuk, módosítsuk, s közben állandóan figyeljünk az idők jeleire. Az ilyen eljárási mód kapcsán nyilvánvalóbbá válik hitünknek felszabadító ereje és ilyenekké válnak rejtett értékei. Nagyon sokatmondó és egyedülálló számunkra az a világméretű visszhang, melyet az elvált, újraházasodottak szentségekhez való járulásának kivételt nem ismerő tilalma (feltételezve, hogy ezek nem hajlandók lemondani házassági jogaik gyakorlásáról) kiváltott. A legfőbb egyházi vezetés az igazi és közös felelősség előnyére tanulni fog belőle, például fokozatosan le fogják építeni a központosítást. A világegyház számos egyházmegyéjének élére Róma által önkényesen rákényszerített püspököknek nyilvánvaló csődje, valamint a híveknek velük és tekintélyuralmú kormányzásukkal szembeni kemény ellenállása hosszú távon — különösen a püspökkinevezésekkel kapcsolatban — az egyház egészére nagyon jó hatással lesz. Mert igazán szükséges-e, hogy az egyház központi kormányzata görcsösen ragaszkodjék a püspökkinevezés monopóliumához? Egyáltalán elképzelhető-e például akárcsak valami nagyon rossz álomként is, hogy egy szép napon az UNO (ENSZ) akarná az egész világon kinevezni a miniszteri posztok várományosait? Az a hangos tiltakozás, amelyet az váltott ki, hogy a Vatikán nagyon képzett és egyházhű nőket eltiltott az egyetemi tanszékektől, nem fog tartós következmények nélkül maradni. 229
