Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Molnár Ferenc: Diakónia - diakonátus - diakónus
ott nem áll fenn annak veszélye, hogy a diakonátus lehetősége papi hivatásokat von el az egyháztól. A diakonátus újrabevezetése történetének rövid bemutatásával, az idevonatkozó zsinati és zsinat utáni dokumentumok ismertetésével talán választ kapott az olvasó az írás elején megfogalmazott kérdések egy részére: mi a diakónus, hol a helye az egyházban, miért szükséges a szentelés, jelent-e veszélyt a papi hivatások számának alakulására. Feltettük azt a kérdést is, vajon egyes elkötelezett keresztények diakónussá szentelése nem vezet-e az egyház további klerikalizálódásához, nem vezet-e újabb szakadáshoz a klérus és a hívek között. Ha a diakónus helyesen értelmezi hivatását, akkor tudatában van annak, hogy nem egyszemélyben neki kell végeznie az egyházközség karitatív feladatait. A diakónus nem „felszentelt szociális munkás". A diakóniát nem az egyházközség tagjai helyett vagy nevében végzi, hanem velük együtt. A diakónus feladata az egész közösség ösztönzése a diakóniára, a szeretetszolgálatra. Léte és jelenléte állandó felszólítás az egyház minden tagjának, hogy egységben élje meg az Isten- és emberszeretet. Kevésbé fenyegeti a diakónust az elkülönülés veszélye amiatt is, mert többnyire családos ember, akit családi és munkahelyi kapcsolatai sok-sok szállal kötnek a közösség tagjaihoz. További kérdés, hogy az egyház főállásban vagy nem főállásban foglalkoztatná-e diakónusait. A világegyházban szolgálatot teljesítő mintegy 21.000 diakónus több mint 80 százaléka polgári foglalkozás mellett diakonizál. Ez sok helyütt nyilvánvalóan anyagi kérdés is, hiszen az egyház nincs mindenütt abban a helyzetben, hogy családos munkatársakat megfizessen. De a kérdés megválaszolása mégsem ilyen egyszerű. Azokban az országokban is sok a nem főállású diakónus, ahol bérezésüknek nem volna akadálya. (Az Egyesült Államokban az elmúlt években egyetlen főállású diakónus sem volt, Németországban is több a nem főállású, mint a főállású.) A legtöbb diakónus nem polgári foglalkozása mellett, szabadidejében teljesíti diakó- nusi szolgálatait, hanem mint orvos, ápoló, szociális munkás, pszichológus, nevelő, tehát segítőhivatású szakember munkájában, polgári foglalkozásában éli meg a diako- nátusát. Sokan dolgoznak börtönökben, kórházakban haldoklók között, menekültügyi hivatalokban, hajléktalanok között stb. Őket nem tekintjük „főállású" diakónusoknak, pedig a nap 24 órájában azok. Ez a gondolat átvezet annak a felvetésnek a megválaszolására, hogy tudnak-e a nem főállásban egyházi alkalmazott diakónusok számottevő segítséget nyújtani a papnak. A válasz a fent elmondottakban rejlik. A rászorulók felkarolása, a diakónia szellemének ébrentartása az egyházközségben nem mérhető óraszámban. Sőt több országban érzékelhető az a tendencia, hogy a nem főállású diakonátus mintha jobban megfelelne a szentírási-ősegyházi modellnek. Óvatos vélemények szerint a diakonátus ott terjed dinamikusabban, ott vonzóbb, ott ébred több diakónusi hivatás, ahol a nem főállású formát részesítik előnyben. Ez persze mit sem von le azok érdemeiből, akik teljes munkaidejükben az egyháznak és a diakóniának szentelik magukat. Magyarországon viszont, ahol egyelőre nincs meg a főállású diakónusok alkalmazásának anyagi fedezete, vigasztaló lehet a tudat, hogy a szükségből is kovácsolhatunk erényt, s a nem főállású diakónusok szentelése is hozzájárulhat a magyar egyház gazdagodásához, diako- nális, zsinati megújulásához. Mit kell tennünk azért, hogy hazánkban is érezhető, megtapasztalható legyen a diakóniában a Szentlélek működésének nagy és látható jele? Kada Lajos érsek mint a Szentségi és Istentiszteleti Kongregáció titkára ünnepi beszédet tartott Budapesten 1991. április 6-án a diakonátus újrabevezetésének 25. évfordulója alkalmából. Az előttünk álló feladatokról a következőket mondta: „Megállapíthatjuk, hogy a diakónusok tevékenysége ott gyümölcsöző a helyi egyház számára, 216
