Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)

1995 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Karrer, Leo - Mártonffy Marcell (ford.): "Bocsásd el népemet...". Felnőtt keresztények nagykorú egyháza

megfelelő kommunikációs csatornákra és a demokratikus döntési struktúrákra, hogy az egységesítő törekvés ne rombolja le az élő sokféleséget, hanem segítse létrejöttét. A közeljövő egyházában minden bizonnyal sorskérdésnek minősül majd, hogy sikerül-e az egzisztenciális nagykorúság számára intézményes formában is teret és megfelelő kereteket biztosítani. Az egyháznak sem szabad félnie attól, hogy feudális vonásaitól megszabadulva a nagykorúság útjára lépjen. Csak így válhat, megszólítható kor-társként, a felnőtt kereszténység hiteles jelévé és szimbólumává (szentségévé). Mindez persze belső életének számos „neuralgikus pontját" érinti: a férfiak és a nők egyenjogúságát, a családosok és a nők kizárását az egyházi rendből, valamint a felelősség demokratikus megosztását. Az emberiesség terén világszerte elért eredmények az egyházat is kötelezik. Máskülönben antitípusa, ellenszimbólu­ma lesz annak, amit hirdet, de annak is, ami a világ emberi fejlődésében — legalábbis a célkitűzés szintjén (azaz normaként) — immár magától értetődik. 3. Amikor nagykorú egyházról és demokratikus — vagy szinodális — egyház­szerkezetről beszélünk, természetesen nem elég, ha új tömlőre gondolunk. A lényeg az új bor, a testvéri együttélés kultúrája —jó és rossz napokban. Legyen szó a plébániai lelkipásztor kodás hétköznapjairól, programokról és egye­sületekről, bázisközösségekről és mozgalmakról, üdvözölni és támogatni kell min­den olyan kezdeményezést, amely az emberi találkozás és közeledés szolgálatában áll és alkalmat teremt, hogy az emberek bátran és szabadon megnyíljanak önmaguk, a többiek és Isten felé; tudásra és józan belátásra ösztönzi őket; és amely felszabadít, erőt ad a kölcsönös megértéshez és a közös cselekvéshez. Nem az a legfontosabb, hogy egyházi aktivistákat szervezzünk, hanem az, hogy életre keltsük a szunnyadó kérdéseket és készségeket, és megnöveljük a keresztények vállalkozókedvét. Köz­ben azt sem kell elhallgatnunk, hogy a keserűség és az irigység, a hatalmaskodás, az elismerés hiánya és a gyötrő kishitűség, netán a rosszindulatú pletyka sok jószándékot megbéníthat, sőt gyökerében elfojthat. A nagykorú kereszténység, ha találkozik is konfliktusokkal, maguktól a nehézségektől nem riad vissza, hanem a konfliktuskezelés lehetőségein töpreng. Komoly veszélyt jelent az erőszakos „hízókúra-lelkigondozás" is, a maga túlfe­szített idealizmusával és teljesíthetetlen követelményeivel. A szélsőséges nézetek első látásra könnyebben képviselhetőnek és intellektuális szempontból „tisztább­nak" tűnnek, ám a terheket többnyire mások kénytelenek hordozni. Alapelvként leszögezhetjük, hogy aki, vállalva a kockázatot, a sokféle álláspont és érdek össze­hangolásán fáradozik, hidat épít és az ellentétek kiengesztelésére törekszik, köze­lebb jár a valósághoz és hosszú távon sokkal inkább a gyógyulást szolgálja, mint a szélsőségek képviselői. Utóbbiakra végső soron a szellemi lustaság jellemző: a problémák leegyszerűsítésével kívánnak sikert aratni, bonyolult kérdéseket és ösz- szefüggéseket egyszerű mintákra (pl. ellenségkép) és ideológiákra vezetnek vissza. Isten Igéje ezzel szemben mindig ott bátorít az életre, ott világítja meg mélységeit és hozza meg a gyógyulást, ahol az ember megtapasztalja a boldogságot és a sikert, a hálát és az örömet, de éppígy a kudarcot, a kételyt és a kétségbeesést is: saját korlátáit és az életére leselkedő veszélyt. Az egyházi monokultúrák itt vajmi keveset tehetnek. A segítséghez nem nélkülözhető a közös tanúságtételben összefutó utak sokasága és különbözősége. A élethelyzetek és emberi sorsok változatosságára érzékeny egyháznak természetesen mindenkor konfliktusokkal kell szembenéznie. A plurális valóság befogadására azonban csak egy olyan egyház alkalmas, amely kész a konfliktusok elviselésére. A felnőtt kereszténység, karizmatikus jellegénél fogva, befogadó és adakozó életforma, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy az egyház krisztusi és pneumatikus (a Szentlélekből fakadó) mélységdimenzióját személyes ügyünknek kell tekinte­180

Next

/
Thumbnails
Contents