Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Karrer, Leo - Mártonffy Marcell (ford.): "Bocsásd el népemet...". Felnőtt keresztények nagykorú egyháza
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Leo Karrer „BOCSÁSD EL NÉPEMET..." FELNŐTT KERESZTÉNYEK, NAGYKORÚ EGYHÁZ A nagykorúság — miként a tapasztalat vagy a szabadság azok közé a szavaink közé tartozik, amelyekre a mindennapos használat során számos félreértés rakódott. Elértéktelenedésük látszólag csökkenti a fogalmi tisztázás esélyét. Ugyanakkor a demokratizmus és az egyenjogúság korszakában, mely a szabadságnak és az emberi jogoknak kiemelkedő szerepet juttat, a nagykorúság általánosan elfogadott norma. Előszeretettel hivatkozunk rá az egyházon belül is. A nagykorúság programadó vezérszóként szerepel a nyugat-európai teológusok 1989. január 6-án kelt nyilatkozatában — Az egyházi gyámkodás ellen —> de felbukkan más, azóta közzétett „nyilatkozatokban" is. I. A nagykorúság: (jogos) elvárás vagy (túlzott) követelés? 1. Kérdés, vajon a jelenlegi korszellem nem a „nagykorú polgár", alkalmasint az egyház „polgára" ellen dolgozik-e. A modern technika és gazdaság differenciálódása sokrétű társadalom kialakulásához vezetett. A társadalmi élet különböző területei — a munka, a család, a tömegkommunikáció, az oktatás, a gazdaság, a közlekedés, az egészségügy stb. — párhuzamosan épültek ki viszonylag önálló (aljrendszerekké. A fejlődést egyedül a fokozott racionalitás és a teljesítmény növelését célzó mobilitás képes fenntartani, aminek viszont az emberség látja kárát. Nem kétséges például, hogy e mobilitást a múltból fennmaradt közösségi formák, értékszempontok és hagyományok csak lassítanák, sőt feltartóztatnák. így hát észrevétlenül eltűntek vagy átalakultak. E folyamat során az egyén levetkőzte a múlt társadalmi kényszereit, szorosabb erkölcsi függőségeit, és — legalábbis szubjektív meggyőződése szerint — a korábbinál nagyobb szabadságra tett szert. Márpedig ez mindenkit arra szólít, hogy önállóan tájékozódjék, és személyes felelősségét latba vetve döntsön saját sorsa felől. A nagykorúság — a megtalált önazonosság — igénye sokkalta inkább az egyes emberrel szemben fogalmazódik meg. 2. Vajon a nagykorúság kihívása nem ró-e túl nagy terheket az egyes emberre? Tagadhatatlan, hogy világtapasztalatunk rendkívül sokrétűvé és ellentmondásossá lett — így jelenik meg a tömegkommunikációban is —, s hogy az egyén képtelen áttekinteni a valóságot, mely körülveszi. Hiányoznak az élet otthonos, mindenki által megbecsült szentélyei: a közmegegyezés legfeljebb vágyálom. Korunk parancsszava a célszerű rugalmasság (funkcionális mobilitás), s a túlélés esélyét, úgy tűnik, a változás szubjektív képessége biztosítja az úgynevezett pluralista társadalomban, amelyre sokan a „posztmodem" címkét ragasztják. Egyre sürgetőbben vetődik fel tehát a kérdés, hogy mivel a funkcionális mobilitás kényszere az egyén elszigetelődését (szingularizációját) eredményezi, vajon az ember szellemi-lelki túlfeszítettsége és elerőtlenedése nem jár-e óhatatlanul együtt a szubjektum megfakulásával és a lelki erőforrások kimerülésével. Nem véletlen, hogy a „kilúgozottság" mintegy életmódunk fenyegető jelszavává lett. A politika, a 176
