Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - KÖRKÉP - Nissim, Gabriel M. - Mártonffy Marcell (ford.): Pedagógia és tömegtájékoztatás
a fiatalok ezt a nyelvet beszélik, azon kell fáradoznunk, hogy a kommunikációs eszközök helyes használatára neveljük a közönséget, főként a tévénézőket. E munka szükségességét pápai dokumentumok is megerősítik: a Comrnunio et Progressio s nemrég az Aetatis Novae. Úgy tűnik, e nevelési feladat napjainkban különösen is sürgető. Ezért egy ökumenikus munkaközösség, amely különböző európai országok audiovizuális szakembereiből alakult, a közelmúltban felhívást intézett az európai keresztény egyházak médiaügyekkel megbízott felelőseihez. Memorandumukban, amely a világ többi részén éppoly időszerű, arra szólítják az egyházakat, hogy e pedagógiai munkából tudatosabban és szervezettebben vállaljanak részt. Örömmel vennék, ha e hívásra minden keresztény megmozdulna, mindenekelőtt természetesen azok a tisztségviselők, akikre a nevelés feladata hárul, hiszen a tét az egyes ember és a család, de a televízió és az egész társadalom szempontjából is rendkívül jelentős. Az egyháznak és a keresztényeknek haladéktalanul be kell tehát kapcsolódniuk a médiák helyes használatát célzó nevelőmunkába, mégpedig két lényeges okból is (az alábbiakban még említésre kerülő Memorandum mindkettőt részletesen kifejti): — a nyilvánosság súlya s eképp a tévéadásokért viselt felelőssége egyre nagyobb; — pedagógiai illetékessége és a rendelkezésére álló eszközök magára az egyházra is a pedagógiai szolgálat kötelességét róják. A néző felelőssége A közeljövőben a televízió közönségére sokkal fontosabb feladatok várnak, mint tegnap vagy akár napjainkban. Egyrészt azért, mert a technológia új eredményei (a műholdak, a nagy képfelbontású készülékek, a megnövekedett frekvenciasűrűség) rengeteg tévécsatorna vételét teszik lehetővé. Másrészt — és legfőképp — azért, mert az adások felelősei a tévécsatornák megélénkült konkurenciaharca közepette nemcsak a nézők igényeit szem előtt tartva alakítják ki műsorpolitikájukat, hanem radikálisabb szempontok szerint: a tévéadást „terméknek" tekintik, amelyet „piaci" viszonyok között bocsátanak „árúba". Következésképp egyre több függ attól, hogy a nézők miként fogadják a műsorkínálatot s mindazt, ami a képernyőn nézhető (videojátékok, interaktív médiák stb.). Döntő fontosságú tehát, hogy segítsünk a közönségnek a műsorok szabadabb, felelősségteljesebb és tudatosabb megválasztásában: a fogyasztói magatartást fel kell, hogy váltsa a személyes meggyőződés. Mindez természetesen megfelelő tájékozódást igényel. Ahelyett, hogy a képernyő közönségének passzivitása miatt elkedvetlenednénk és elutasítással vagy cenzúrával válaszolnánk (ami kivált keresztényeknél gyakori), vajon nem volna-e célszerűbb, ha felelősségükre figyelmeztetnénk a nézőket és megteremtenénk e felelősség gyakorlatra váltásának a feltételeit. Ezt a célt szolgálja az audiovizuális média-pedagógia, amely a fiataloknak és a felnőtteknek egyaránt felkínálja a szabadság útját és megkönnyíti a helyes döntést: „Ha gyermeked a tengerparton játszik, ne falat építs a fövenyen — inkább tanítsd meg úszni!" Az így létrejött távolság hozzásegíti a nézőket, hogy a műsoroknak ne elszenvedői, hanem tevékeny részesei legyenek: értékelve válasszanak és válaszoljanak, szabadon művelődjenek. A média-nevelés több tekintetben is áldásosnak bizonyulhat. (Felelős szabadság) Néhány éve elszabadult a műsorkínálat: a távkapcsoló segítségével tetszés szerint kalandozhatunk 20-30 tévécsatorna közt. A frekvenciasűrítés révén lehetőségeink pár éven belül a mainak tízszeresére növekednek. A hatóságok akarva sem korlátozhatják a kínálat sokféleségét. A választás és a használat tetszőlegessége csak egy más fajta szabadsággal, a belső elhatározással egyen169
