Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fehér M. István professzorral. Filozófia, valláskritika, teológia kapcsolata
sa — olyannyira széles, hogy (ha jól látom) képes magába fogadni a teológiát is. Ha most az a gyanú ébredne, hogy a filozófia ily módon elnyeli a teológiát, akkor erre azt tudom válaszolni, hogy egyáltalán nem ragaszkodom a filozófia-elnevezéshez; nevezhetjük az ilyképpen meghatározott gondolkodást akár teológiának is, vagy filozófia-teológiának ill. teológia-filozófiának. A filozófia és teológia viszonyának meghatározását illetően Kari Rahnernél is megtaláljuk a viszony hagyományos teológiai megközelítésétől való határozott elhatárolódást: a filozófia olyan eszközökkel vizsgálódik, írja, melyeket „együttesen az 'ész természetes fényének' szokás nevezni" — majd ezt a finom distanciálódást sugalló megfogalmazást egy csatlakozó jegyzetben még explicitebbé teszi, kijelentve: „A filozófiának ezt a jellemzését senki ne tekintse adekvátnak"7. A filozófia e felfogásának, mely hajlandó befogadni a teológiai problematikát, a másik oldalról, a teológia oldaláról megfelelhet egy hasonló jellegű teológia-felfogás, olyan, mely hasonlóképpen nyitott a filozófia iránt. Egy ilyen felfogás alátámasztására hivatkozni lehet pl. a nyugati és keleti kereszténység különbségének, ill. a kereszténység és a más világvallások különbségének tényére. Arra, hogy csupán a nyugati kereszténység teremtett (nyugati értelemben) teológiát. Teológiáról más vallások esetén jószerivel csupán az életvezetésre vonatkozó praktikus tanácsok, eligazítások, szabályok, követelmények gyűjteményének értelmében beszélhetünk (s a keleti filozófiák jó része is alkalmasint hasonlóban merül ki, mindenesetre minőségbeli különbség áll fenn köztük és az európai értelemben vett filozófia között, mely utóbbi ugyancsak az európai kultúra terméke). Teológia mint a hit fogalmi önmegvilágítása csak a nyugati kereszténységben született (ennek pedig úgyszólván negatív szociológiai előfeltétele volt egyházi és világi hatalom szétválása). Hogy a nyugati kereszténység teológiája a maga nemében egyedülálló — s hogy nem lett volna lehetséges a „hellén szellem" (azaz a görög filozófia) hozzájárulása nélkül — arra századunk elején pl. Max Weber utalt hangsúllyal, s egyúttal hozzátette: „a teológia sohasem egyéb, mint a vallásos üdvkincs racionalizálása".8 — Professzor úr, Ön az eddigiek során gyakran emlegette Heideggert. Ennek oka a német filozófus jelentőségén kívül egyszersmind az, hogy Ön jeles Heidegger-kutató. Noha kézenfekvő lenne, most mégsem Heidegger és a teológia viszonyáról kérdezem, hanem inkább arról, hogy az egyebek között Heidegger gondolkodói hatásának, filozófia értelmezésének, valamint a herméneutika történelmiség felfogásának következtében megváltozott filozófia fogalom nyomán milyen változás állt be filozófia és teológia viszonyában? — Szeretnék visszatérni az előbbi szekularizáció-gondolatra, arra, hogy a kereszténység megszűnt világformáló tényező lenni. A filozófus Heidegger annak a véleményének adott hangot, hogy itt az ideje leszokni a filozófia túlbecsüléséről, arról, hogy túl sokat követeljünk tőle. A nevezetes humanizmus-levélben azt írja, hogy a mai világban a gondolkodás „a maga ideiglenes lényegének szegénységébe húzódik vissza"?^ Későbbi írásaiban pedig azt állítja, hogy a filozófia föloldódik az általa életre hívott tudományokban, s a jövő tudománya feltehetően a kibernetika lesz, míg a létkérdés a maga részéről „rezervátumokba szorul".10 Ilyenformán a filozófia osztozik a teológia sorsában: teológusra és filozófusra a mai korban közös szerénység méretik — hogy célratörőn, sőt kissé nyersen fejezzem ki magam —: a romok által ránk rótt szerénység. E szituáció természetesen a filozófia és a teológia viszonyát sem hagyja érintetlenül. Filozófia és vallás, ill. filozófia és teológia küzdelmének lehetett értelme — mert volt valamilyen tétje — a korábbi történeti korokban, még talán a múlt században is. De ma — a Coca-Cola kultúra feltartóztathatatlan előrenyomulása idején — a romok között egymásra fenekedni, acsarkodni: nem nagyon szomorú, vagy még inkább nem nagyon nevetséges volna-e mindez? Van-e oka az emberi észre oly büszke racionalista filozófiának triumfálni az úgymond irracionális vallás 165
