Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fehér M. István professzorral. Filozófia, valláskritika, teológia kapcsolata
ként — valamilyen fensőbb álláspontról nyilatkozni a kettő viszonyára vonatkozóan; de nyilvánvaló, hogy a teológia (mint a vallás fogalmi önértelmezése), abból a célból, hogy a hit fogalmi artikulációját nyújtsa (amit legbensőbb feladatai egyikének tartanak), teljes mértékben rá van szorulva a filozófiára, annak fogalmiságára, világlátásának elemeire. Jól látható ez pl. a patrisztikában ill. a skolasztikában: a keresztény hit előbb Platón, majd Arisztotelész filozófiájára orientálódva vélte kidolgozni a maga fogalmi önértelmezését. Napjainkban, ha jól látom, Karl Rahner képviselte igen határozottan ezt a felfogást, aki szerint a teológia föltétlenül igényli a filozófiát, mivel a teológiában eleve benne rejlik az ember valamiféle filozófiai vagy filozófia előtti önértelmezése. „A hit valamennyi teológiája", hangzik Heidegger igen megvilágító kijelentése, „csak filozófia alapján lehetséges, még akkor is, ha a filozófiát az ördög műveként utasítja vissza".4 Ugyanezt a szoros összetartozást látjuk, ha a dolgot a filozófia oldaláról vesszük szemügyre. Az európai tradícióban jó néhány kiemelkedő filozófus elmélkedéseinek középponti magját alkották a (keresztény) vallás problémái (Isten léte, a lélek halhatatlansága, az élet és a történelem értelme, a jó és a rossz problémája stb.), úgyhogy azzal a megfogalmazással, miszerint a filozófia ihletet nyert, ill. ösztönzést merített a vallásból, voltaképpen nem is az a baj, hogy ne volna igaz, hanem hogy nem eléggé radikális — amennyiben máris megbontja ill. pusztán külsővé teszi a kettő egységét. Egy sor kiemelkedő gondolkodó életműve egyszerűen elképzelhetetlen, értelmezhetetlen a hagyományosan vallásinak nevezett tematika nélkül. De még a vallással szembeforduló, szekularizált gondolatrendszereken is rajta hagyta a kereszténység a maga lenyomatát; hogy a szekularizált történelemfilozófiák valamilyen értelemben az üdvtörténeti optika befolyása alatt állnak, azt pl. Kari Löwith mutatta ki Weltgeschichte und Heilsgeschehen c. művében. Ha felütjük a sztenderd nyugati filozófiatörténeteket, melyek a preszókratiku- soktól a mai napig vaskos kötetekben ábrázolják a filozófia történetét, rendre olyan nevekkel találkozunk bennük, mint pl. Augustinus, Johannes Scotus Eriugena, Anselmus, Abelard, Aquinói Tamás, Eckhardt, Duns Scotus, Ockham, s még azt sem lehet mondani, hogy művüket általában kétfelé vágnák, egy filozófiai s egy teológiai félre, hiszen a filozófiatörténeti kézikönyvekben éppenséggel többnyire ugyanazokkal a műveikkel szerepelnek, mint amelyek a teológiában is maradandóvá tették nevüket. Ami az újkort illeti, itt van Leibniz Teodiceája, Kant, Fichte, Schelling, Hegel vallásfilozófiai írásai, s persze Malebranche, Pascal, Berkeley; a XIX-XX. század tárgyalásánál olyan irányzatokkal találkozunk, mint a neoskolasztika, a neotomiz- mus, a perszonalizmus, s olyan nevekkel, mint Teilhard de Chardin, Maréchal, Mercier, Maritain, Sertillanges, Sentroul, Rudolf Otto, Rahner, Barth, Bultmann, Buber, Rosenzweig. Mármost Augustinus, Anselmus, Kierkegaard vagy Nietzsche filozófus volt-e vagy teológus? A Vallomások, a Proslogion, a Vagy-vagij, a Zarathustra vajon teológiai vagy inkább filozófiai, netán irodalmi művek? Ha a kérdést így tesszük fel, reményeim szerint nyomban világossá válik, hogy inkább a tárgyi kérdések elemzésének, diszkussziójának kell elsőbbséget adnunk — ez egyébként a heideggeri-gadameri hermeneutika álláspontja is, amely eleve idegenkedik az úgymond „szabadon lebegő" ill. az ún. „fogalmi" kérdésektől —, s hogy besorolási problémák legföljebb másodlagos jelentőségűek. Heidegger szerint a német idealizmus tanulmányozásakor az akkori teológiai szituációból kell kiindulnunk. „Fichte, Schelling és Hegel teológusok voltak", írja egy helyen, „és Kant (föltéve, hogy nem egy ún. episztemológus zörgő csontvázát akarjuk csinálni belőle) csak teológiailag érthető meg"5. Egy a német idealizmust tárgyaló másik művében pedig azt írja, hogy itt nem egyedi gondolkodók esetenkénti „teológiai" kiruccanásairól van szó, nem is csak arról, hogy „Schelling és Hegel 161
