Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Veres András: Erkölcsi relativizmus - a bűntudat hiánya
Veres András ERKÖLCSI RELATIVIZMUS—A BŰNTUDAT HIÁNYA A II. Vatikáni zsinat szóhasználatában megjelent egy új fogalom: „nagykorú keresztény". Ez az elnevezés annak az új szemléletmódnak első megjelenése, amely a zsinat utáni kor erkölcsteológiáját meghatározóan jellemzi. Ahogy az egész emberiség a nagykorúvá válás időszakát éli — ugyanis egyre jobban uralma alá igyekszik vonni a teremtett világot —, ugyanúgy a vallásos életben is a felnőtt kereszténnyé válása cél, vagyis az ember egyre nagyobb tudatossággal és felelősséggel legyen jelen a világban. A zsinat ezen célkitűzése a szóhasználaton túl abban is megjelenik, hogy az erkölcsi életre vonatkozó határozataiban és előírásaiban már nem törekszik egészen részletekbe menő meghatározásokra, hanem az egyén lelkiismeretére, felelős ítéletére bízza azokat. Vagyis döntse el ő maga, mit kell az adott helyzetben a keresztény értékrendnek megfelelően tennie. Ennek mintegy feltételeként a zsinat különleges jelentőséget tulajdonít a lelkivezetésnek, amely a helyes lelkiismeret, az önállóan, felelősen, nagykorúan gondolkodni és cselekedni képes lelkiismeret kialakítására és formálására hivatott. így érhető el a zsinat által megjelölt cél, hogy t.i. a keresztény embert már ne a „külső törvény", hanem a „szívébe írt belső törvény" kormányozza. Viszont ennek a célnak elérése egyáltalán nem probléma mentes. A lelkiismereti nagykorúság kialakítása ugyanis többeknél a téves erkölcsi autonómia igényét ébresztette fel. Ez pedig odáig vezetett, hogy számos ember maga akarja felállítani önmagának az erkölcsi értékrendet, elutasítva a maradandó alapvető erkölcsi értékeket. Ez azután az erkölcsi döntésekben a szubjektivizmus irányába való elhajlást eredményezte, melyből a napjainkban széles körben tapasztalható erkölcsi relativizmus és a bűntudat gyengülése, nem egyszer teljes megszűnése származik. „Olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat".1 Örök kísértése ez az emberi életnek. Az ember maga akarja megszabni, hogy mi a jó és mi a rossz. Nagy kísértés ez, mely a szabadság igézetében jelenik meg. Az ember lassan önmegvalósításának akadályát látja minden előírásban és törvényben. Következésképpen erkölcsi értékrendje többé már nem Isten törvényein nyugszik, hanem saját, személyes megítélésén. Ennek kialakításában semmilyen külső szabályozó normát nem fogad el, legfeljebb — azt is csak kényszeredetten — az államnak mint befogadó közösségnek valamilyen kontrolláló szerepét tolerálja. Szabad emberként, szabadon akar határozni saját erkölcséről. A természettudományok terén elért valóban bámulatos eredmények — sajnálatos módon — nem a teremtmény alázatának növekedéséhez vezettek, lassan a szellem gőgje kerítette hatalmába az embert. Elért tudományos eredményein felbuzdulva következetesen kérdésessé tesz minden korábbi tudományos ismeretet, s a dolgok teljesebb megismerésére tör. A természettudományok vonatkozásában ez nem helytelen, de amikor ez a gondolkodási forma az erkölcsi törvények terén is megjelenik, az egész emberi létet fenntartó erkölcsi értékrend, s vele maga az emberi élet kerül veszélybe. (Ennek jelei a természetben már jól megfigyelhetők.) Az ember minden törvény fölé önmagát helyezi, elvonatkoztat az objektív igazságtól, maga kíván lenni az abszolút törvényhozó. Ez a gondolkodási és magatartási forma azután lépésről lépésre elvezethet a legkülönbözőbb és rendkívül veszélyes célok felé vivő 16
