Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fehér M. István professzorral. Filozófia, valláskritika, teológia kapcsolata
ami megmarad, ismétlem, az nem a szisztematikus filozófiával szembeállított filozófiatörténet, hanem a szisztematikus filozófia történeti paradigmáinak felmutatása, ébren tartása, a szisztematikus filozófia érdekében művelt filozófiatörténet, a történeti filozófiák értelemállományának az értelemelhomályosulás állapotából való fölidézése, a jelen számára való közvetítése. Ezen a módon „filozófiatörténésznek" lenni — egyfajta „múzeumi teremőmek" (miként Martin Heidegger időnként felfogta saját tevékenységét), akinek a feladata „arra ügyelni, hogy az ablakokon a függönyök a megfelelő módon legyenek szét- ill. összehúzva, abból a célból, hogy a hagyomány csekély számú nagy műve a véletlenszerűen betévedő látogatók számára valamennyire is tisztességes megvilágításban részesüljön"2 — talán nem is olyan lebecsülendő dolog manapság: a mai „ínséges" időben, amikor a szisztematikus filozófiák alkonyát éljük. Örülök, hogy újabban a teológiában is látom a történeti szempont egyre fokozottabb előtérbe kerülését. — Mielőtt a történetiségnek a teológiai gondolkodásra gyakorolt szerepéről beszélnénk, előbb hadd tegyek fel egy általánosabb kérdést: Hogyan látja filozófia és vallás viszonyát? Mint filozófiatörténésztől így is kérdezhetném: hogyan látja e viszonyt a jelenkori — tágabban a XIX-XX. századi —filozófia szemszögéből? — Abban az intellektuális klímában, melyben generációm felnőtt, a vallás valamilyen alacsonyabbrendű, mára már végérvényesen meg- és túlhaladott gondolkodás- és életformának számított, mely ráadásul még ideológiai funkciót is hordoz, amennyiben a mindenkori fennálló (úgymond reakciós, osztályjellegű) társadalmi rendet védi, konzerválja. A vallás — hangzott a magyarázat — az embereket kiskorúaknak kezeli, kisebbrendűségben, alávetettségben tartja, mivel azt tanítja, hogy az emberi ész nem képes önmagától megismerni a dolgok lényegét, s ezáltal az embert kiszolgáltatja transzcendens hatalmaknak, erőknek, elfordítja az evilágtól. Aki „progresszív" volt, (még ha alkalmasint vallási kételyek gyötörték is), lenézte a vallást, mint reakciós, az embert kiskorúságban tartó, babonás, irracionális álláspontot, mint olyan valamit, amit egy „modem", a korral haladó ember leráz magáról, vagy amire nem szorul rá; a fiatalság amúgy is hajlik az evilágiságra, s a tőle elfordító attitűddel szemben eleve gyanakvással viseltetik. Ebben az (aufklérista-ideológiakritikai) fogalmi keretben igen nagy hangsúlyt kapott a vallás keletkezésének, eredetének, genezisének problémája. A magyarázat valahogy úgy hangzott, hogy az ősember, aki hozzánk viszonyítva elmaradott körülmények között élt, ki volt szolgáltatva a földrajzi, időjárási elemeknek, s mivel nem tudott uralkodni rajtuk, félt tőlük, s félelmében megszemélyesítette azokat, imádkozott hozzájuk stb. Még ma is emlékszem, hogy bár ez a magyarázat már jó ideje nem elégített ki, sokáig mégsem tudtam semmi jobbat, miközben a kérdés fontosnak és sürgetőnek tűnt. Egyszer azután Hegel egyik fiatalkori írásában rábukkantam egy érdekes állításra. Eszerint a vallás degradált formája, amit Hegel „pozitív vallás"-nak nevez, s mely lényegében csak a vak engedelmességre s a büntetéstől való félelemre helyezi a hangsúlyt, oda vezethet, hogy az ettől a vallástól való eltávolodás következményeként meginoghat a moralitás? Hirtelen világossá lett, hogy noha a vallás keletkezésére továbbra sem könnyű választ adni, egyáltalán nem magától értetődő, hogy a kérdésnek (melyre a XIX-XX. század jó része a választ kereste) épp erre, ti. a vallás keletkezésére kell irányulnia; éppannyira vonatkozhat az ateizmus keletkezésére is, sőt ez sokkal plauzibilisebb, hiszen történetileg a vallás megelőzte az ateizmust. Ma (nem minden Heidegger-befolyás nélkül) azt tenném hozzá: lényegileg csak egyetlen vallás, a kereszténység termelte ki magából az ateizmust. Visszatérve a valláskritikára: a fentebb vázolt beállítás azt implikálta, hogy ha az ember a saját körülményei felett úrrá lesz, megszűnik a vallás létalapja. így ez a fajta 159
