Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szász István: Hermeneutika és módszertan
mező módon éli életét — ez a folyamat viszont maga is sajátos életformát, életet teremt, így tehát az értelmezés visszahat magára az életre. Heidegger a megértést nem a megismerés egyik fajtájának, hanem az ember nevű létező, az ittlét alapirányultságának tekinti. A hermeneutika az ittlét minden ítélet előtt és mögött magát kimondó „gondstruktúrájának" értelmezése — és ezen ittlét legelemibb végrehajtásformája (Vollzugsform) a megértés. A hermeneutika mindezidáig magától értődőnek tekintette a tételt, hogy az értelmezés a megértés eszközeként megelőzi magát a megértést. Heidegger ezt az igaznak tűnő állítást megfordítja, mondván: a megértés az elsődleges mozzanat, az értelmezés pedig származtatott módozatként magának a megértésnek a kidolgozása. Az értelmezés során valójában a már bennfoglaltan, előzetesen megértettet fejtjük ki (Auslegen), sajátítjuk el. (Amennyiben különbséget teszünk magyarázat és értelmezés között, akkor az értelmezés ennek a megértés és magyarázás módszertani kettősségét átfogó és előzetes, eredeti megértésnek a kidolgozása a nyelvben.) Következésképp, az értelmezésben a megértés nem formálódik át mássá, hanem kifejtett módon önmagává válik. Az értelmezés a megértésben alapozódik és nem fordítva. Minden értelmezési kísérlet egy már eleve jelen lévő és hatást kifejtő (ámbár nem tematikus) megértésből veszi kezdetét. Az előzetes megértés (Gadamemél előítélet, pontosabban: előzetes ítélet) valamilyen szintű tematizálása nélkül az értelmezés gyökértelen és önkényes — vagyis dogmatikus. A hermeneutikának — hangsúlyozza Heidegger — az a feladata, hogy a mindig saját ittlétet önnön létjellegében tegye ezen ittlét számára hozzáférhetővé, hogy nyilatkozzék meg önmagának, és „járjon utána annak az önelidegenedésnek, amellyel meg van verve". A hermeneutikai vizsgálódásnak a mindenkor saját ittlét a tárgya, akit létjellegéről kérdezünk azzal a szándékkal, hogy „kiépítsük önmaga szilárd éberségét". A megértés ennek megfelelően eredetileg-eredendően nem valamiféle kognitív, illetve szellem tudományi fogalom, „tudás" jelentéssel. Megérteni annyit tesz, mint „képesnek lenni valamire", „megbirkózni valamivel", tudni — nem valamiféle ismeretelméleti értelemben —, hanem hogy „hányadán állunk". A megértésnek ontológiai szempontból az a feladata, hogy képessé tegyen a létezésre (Seinkönnen) — mégpedig a tulajdonképpeni, autentikus ittlétre. Amire ontológiai értelemben képes vagyok, az nem ez vagy az a dolog, tevékenység, hanem a létezés maga. A megértés fronétikus jellege eleve lehetetlenné teszi fogalmi megragadását (a hagyományos lényegmetafizika nyelvén: a minéműség megnevezését), hiszen maga a megragadó eszköz az elsődlegesen folyamatként felfogott megértés deficiens módozata. Heidegger szerint a hermeneutika azt az értelmezési eseményt valósítja meg, amely az ittlét során „már mindig is" végbemegy. A ténylegesség hermeneutikája ennélfogva az értelmezés értelmezését avagy a fakticitás önértelmezését nyújtja. Heidegger a fenomenológiát a tényleges élet megértésében, a fakticitás hermeneu- tikájában (genitivus obiectivus és genitivus subiectivus jelentéssel) alapozza meg, tehát a husserli fenomenológiát hermeneutikai fenomenológiába ágyazza bele. 6. A filozófiaként felfogott hermeneutika Heidegger után Hans-Georg Gadamer (sz.: 1900) — mestere, Martin Heidegger nyomán — arra tesz kísérletet, hogy a hermeneutika ontológiai fordulatát szem előtt tartva kialakítsa a szellemtudományok helyes önértelmezését. Az „ontológiai" jelző, miként Heideg- gernéi, nála is azt jelenti: „egyetemes". Gadamer a romantikus szellemtudományok történetét áttekintve a humanista hagyomány vezérfogalmainak (képzés, sensus communis, ítélőerő, ízlés) elemzése nyo154
