Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szász István: Hermeneutika és módszertan
eleve feltételezi a hitet. Ez a reflexió — hacsak nem akar merőben pozitivista avagy spekulatív maradni — önmagára visszahajló mozgás. Ámde míg a filozófiai gondolkodás törvényét a saját ész logosza diktálja, a keresztény teológia legsajátabb törvényét a János-prológus értelmében vett Logosz, Isten Igéje szabja meg: vagyis a filozófia rendszere autonóm, a teológiáé viszont — a fenti, de csakis a fenti értelemben — heteronóm. A teológia elsődleges feladata és célja tulajdonképpen nem az, hogy az úgynevezett határhelyzetekben mindegyikünk számára kikerülhetetlenül felmerülő „életproblémákat" meg-, vagy feloldja (solutio), avagy problémától problémáig haladjon (progressio), hanem hogy minden kérdést és tudást Isten titkára vezessen vissza (reductio in mysterium) — vagyis Isten titkát titokként értse meg. Sőt, a hittudomány célja voltaképpen az Isten titkába történő bevezetés, az introduc- tio in mysterium. Ha a hit válasz Isten hívására, és ha igaz, hogy a teológia legfőbb feladatát az Isten által kezdeményezett párbeszéd folyamatának megértése és megvilágítása képezi — akkor a teológia: hermeneutika. A Teremtő megszólítja teremtményét, és a teremtmény (hogy megfelelően, hittel válaszolhasson Neki) sajátlagos módon reflektál magára a hívásra mint történésre. Kevésbé leegyszerűsítően fogalmazva azt mondhatjuk: a létmódként felfogott hermeneutika azáltal, hogy elsősorban nem a technikai, metodológia jellegre, hanem a „benső szó" hatékony s állandó — noha nem tematikus —jelenlétére hívja fel a teológus figyelmét, magát a hittudományt is további öntudatosodáshoz segítheti. 2. Előzetes megjegyzések Rövid történelmi áttekintésünkben a napjaink keresztény teológiájára immáron oly nagy hatást gyakorló „új" hermeneutikai gondolkodáshoz vezető utat kíséreljük meg felvázolni. Ezenközben nem feledkezhetünk meg arról a jól ismert, sokak által és sokszor közhelyszerűen hangoztatott, ámde következményeit illetően figyelemre még a történeti iskola részéről sem eléggé méltatott tényről, hogy elődeinkhez hasonlóan mi, ma élő emberek is részesei vagyunk a történelemnek, mintegy „benne állunk a történelemben" — tehát a történetiség egyetemességéről szóló tétel az elmúlt korok embereihez hasonlóan reánk szintúgy vonatkozik. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy bármiféle történelmi leírás természetesen a leírandó események után születik meg, más szavakkal: a múltbeli eseményekről, eseménysorról kialakított kép valójában és szükségszerűen konstrukció eredménye. Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy a „Mi a hermeneutika?" kérdésére nehezen adható egyértelmű és szabatos válasz. Ahány szerző, annyiféle meghatározás a hermeneutika mibenlétéről. A regionális hermeneutikák esetében még csak- csak megkockáztathatunk valamiféle definíciót, ha azonban a hermeneutikát filozófiai eszmélődésként fogjuk fel, akkor az ilyen jellegű, illetve igényű hermeneutikának csupán alapvető vonásai vázolhatóak fel, „lényege" azonban nem ragadható meg fogalmilag. 3. Az úgynevezett régi hermeneutikáról A görög herméneia — mint gondolatok kifejezése — egyaránt jelent közlést, tudtul-, illetve hírüladást, értelmezést, magyarázatot és fordítást. Mindazonáltal Platón kizárólag a parancs és rendelkezés érvényű gondolatok kifejezéseként használja a herméneia szót. Szókratész az isteni üzenetet közlő költők szavainak tolmá- csolóit, a rhapszódoszokat a hermeneuták hermeneutáinak, az értelmezők értelmezőinek nevezi. Ahermeneutika és a mantika mint kifejezésmódok szorosan kapcsolódnak 151
