Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Walter, Peter - Szombath Attila (ford.): A rossz lényege és megvalósulása
védekezés és bizalmatlanság, ellenszegülés és véges önhatalmúság nagyon bonyolult fonadékaként mutatkozik."5 2. Az áteredő bűn Igaz, hogy a bűnt mindig az egyes ember követi el, de azért mégsem az idividu- ális tett a bűn abszolút kezdete. Az emberi szabadság sosem a nullpontról indul ki, hanem már eleve sokféleképpen „szituált". A gyermek meghatározott hajlamokkal és tehetséggel, konkrét családba és környezetbe születik, és még mielőtt önállóan gondolkodva állást foglalhatna, már beleépülnek bizonyos benyomások, melyek sohasem válhatnak számára egészen tudatossá és irányíthatóvá. Az ilyen „normák" persze pozitív hatással is lehetnek a személyiség fejlődésére, de az is lehet, hogy egy életen át tartó negatív meghatározottságként, befolyásoló tényezőként hatnak majd. Mindez együttjár az ember véges szabadságával. Az egyes ember számára ezért már eleve adott a többiek bűne is. Ami az egyházi tanítást illeti, e fönti tapasztalatot nemhogy magába fogadja, de még tovább is megy, s egyenesen „áteredő bűnről" beszél. E nehezen érthető kifejezéssel arra utal, hogy minden ember már élete első pillanatától „profán" szituációban találja magát, és senki sem képes arra, hogy magától érje el ama szentséget, ami rendeltetése. Mmdenkinek eleve része van „a világ bűnében" (vö. Jn 1,29), még az előtt, hogy szabad tett által erről dönteni tudna. Épp amiatt, mert az áteredő bűn kívül esik az egyén szabad tettein, s ugyanakkor eleve meghatározza azokat, meg kell különböztetnünk attól az aktuális bűntől, amelyért ki-ki személyesen felelős. Az áteredő bűn, mint „a profanitás általános szituációja, minden embert a legmélyebben meghatároz és formál, mind abban, amilyen, mind pedig abban, amit tesz."6 Ámde e tényt semmiképp sem szabad természeti hajlamként beállítani, hiszen így Teremtőnket tennénk felelőssé a mi bűneinkért. Isten nem felelőse annak, hogy mi bűnöket követünk el, hanem csak olyanná alkotott minket, hogy szabadságunkkal visszaélve akár bűnözhetünk is, hiszen szabadság nélkül szeretni is képtelenek volnánk. Az áteredő bűn, amint az egyház a bibliai kijelentéseket interpretálva tanítja, olyan emberi döntés következménye („Ádám bukása" mint „ősbűn"), amely az emberi szabadság egész történetére kihat. Pál apostol világossá tette számunkra, hogy minden ember elfogadja azt a bűnre való hajlamot, melyben már eleve találja magát, s így folytatja a bűnt (vö. Róm 5,12). E megállapítások már semmi esetre sem nevezhetők a tapasztalatból nyert belátásnak, hanem, mint azt a rómaiakhoz írt levél egész kontextusa megmutatja, mindez olyan megismerés, amely a Jézus Krisztus általi isteni megváltásba vetett hiten alapul. Az, amit a későbbi, Augustinus utáni egyházi tradíció áteredő bűnnek nevez, az Pál teológiájában azt a negatív háttérét képezi, ahonnan Jézus szent tette mintegy „kiszakadt": „Mert ha egynek bűnbeesése következtében egy miatt uralomra jutott a halál, mennyivel inkább uralkodnak az egy Jézus Krisztus által az életben azok, akik a kegyelem és megigazulás bőséges ajándékát kapják" (Róm 5,17). — „Ahogy egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért meg is igazultak"7 (Róm 5,19). Épp korunkban, midőn tudjuk, az egyes ember, de a közösségek és népek is sokrétű feltételrendszer közepette léteznek (szociológiai, politikai és pszichológiai dimenziókban egyaránt), immár nem okozhat nehézséget az áteredő bűn megértése, még ha ez nem is azonosítható az említett feltételrendszerekkel. Az áteredő bűn éppen nem az emberi cselekvések és mulasztások külső körülményeit jelenti, hanem 140
