Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Balthasar, Hans Urs von - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az egyház mint intézmény; A bűnös egyház
Krisztushoz. Félek azonban, hogy amint a kígyó álnokul rászedte Évát, úgy a ti értelmeteket is megronthatja és elfordíthatja a Krisztus iránt való őszinte odaadástól. Ha ugyanis valaki föllép és más Jézust hirdet mint akit mi hirdettünk, vagy ha más lélekben részesülnétek, mint amiben részesültetek, vagy más evangéliumban, mint amit elfogadtatok: szívesen vennétek" (2Kor 11,2-4). Honnan van a menyasszonyegyháznak ez az esendősége, kíváncsisága és vágya, hogy hallgasson minden jött- mentre, rávesse a szemét, ahelyett, hogy engedné, hogy az apostol elvezesse egyetlen szerelmeséhez? Ott reszket ez a félelem minden apostoli levélben, mindig lehetséges az elbukás és a visszaesés; a szentségek, az ige és a Lélek befogadása sem biztosítja végérvényesen az üdvösséget (Zsid 6,4). Mégis megváltozott valami. Már nem annyira az a félelmetes, hogy ők maguk elvesznek, hanem hogy „megvetik a felsőbbséget" (2Pt 2,10; Jud 8), a küriotész-t, amelyet az Istenember a kereszten testesít meg, így tehát „amennyiben rajtuk áll, újra keresztre feszítik Isten Fiát, és csúfot űznek belőle" (Zsid 6,6), mert számunkra, „nem használ a bűnért való áldozat" (Zsid 10,26) ha „az igazság fölismerése után vétkezünk", azaz szembeszegülünk a kereszttel. Mivel mi a kereszttel ott állunk Isten összes útjának a végén, számunkra már nincsen egy végső, minden szégyenen túllépő ígéret, mint a céda Jeruzsálemnek: ez az ígéret beteljesedett már a kereszten, s ezzel titokzatos módon, de ténylegesen Krisztus keresztje ott áll egy elképzelhetetlen helyen, túl a régi és új menyasszony minden bűnén, még a legnagyobbakon is. Aki túl akar lépni ezen az abszolút végen, aki nem elégszik meg vele, aki „lábbal tiporja az Isten Fiát, semmibe veszi a szövetség vérét, amely megszentelte, a kegyelem Lelkét pedig megveti", az egy egészen más tüzes mélység áldozata lesz, mint Koré és társai, „az élő Isten kezébe" esik (Zsid 10,29-30). Ebben az értelemben a cédának ószövetségi titka belemeríttetett a kereszt mindennek véget vető titkába, amint tulajdonképpen Sión leányának a szégyene is az Ószövetségben (kivált Oze- ásnál) visszahullt a szégyenbe hozott Isten-férjre; s ha Ezechiel felszólítja Siont, hogy akkor szégyellje magát a legjobban, amikor a legnagyobb kegyelemben részesül, akkor ez olyasmi, mint Isten szégyenének Istennel együtt való viselése. Ezt a szégyent Isten a megváltott egyházért és emberiségért a kereszten végérvényesen magára vette és érthetetlen módon végig is hordozta, úgy, hogy alapjában az egyház sehol sem tudja mélyebben átérezni saját szégyenét, mint megfeszített Urában, s abban, amit az Úr megenged, hogy megtapasztaljon mint nem mérlegelendő kegyelmet. Legbenső, legtisztább magjában Sión új leányának a cédasága belemeríttetett a kereszt legáltalánosabban vett „bolondságába" (lKor 1,18): ami „a világ szerint oktalan", a „világ szemében gyönge", ami a „világ előtt közönséges és megvetett", a „semminek látszókat" (lKor 1,27-28), választotta ki Isten magának. Az egészen Meggyalázott és Megalázott azonban az Ószövetségből való, már benne van Ozeás cédától született gyermekeinek a nevében — Pál kifejezetten idézi a helyet (Róm 9,25-26), de Péter is (lPt 2,10) —; ezt vette magára Isten, túllépve minden gúnyon, minden megvetésen, hogy megszégyenítse a görögök bölcsességét, a zsidók csodavárását, s amelynek bélyegét, tisztán a kereszt kegyelméből, rányomja az egyházra is (lKor 1,26-28). Az a Jeruzsálem, amelyet lesben állva vesznek körül a föld királyai, akik megfosztják ruháitól és minden ékszerétől, szégyenét még gúnnyal tetézik, végül darabokra vágják és tűzbe vetik: ez a Jeruzsálem végül már nincs sehol máshol, csak a kereszt mellett. Ezért szól a keresztényekhez a felszólítás, hogy ők is hordozzák Jézus szégyenét azzal, hogy elhagyják a régi Jeruzsálemet (Zsid 13,13). A keresztény tehát egyszer s mindenkorra letelepedhet a kereszten túl? Csak akkor tehetné meg ezt, ha meg tudná adni önmagának a „tökéletes szeretetet", amely „kiűzi a félelmet" (ljn 4,18), a teljes, eszkatologikus „bizalommal való tekintést az ítélet napjára". Viszont hazug, aki azt állítja, hogy nincs bűne (ljn 1,9), vagyis ha 134
