Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Pottmeyer, Hermann J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Párbeszéd és igazság. Hogyan találja és éli meg az egyház az igazságot
következményében nem közölte velünk. De elküldte egyháza számára a Szentlelket, hogy megvilágosítson és vezessen az Evangélium megvalósításának útján. Bár az egyház nem dönthet magáról az Evangéliumról, mégis egyességre juthat és egyes- ségre kell is jutnia abban, hogy hogyan kell ma azt élni. Az is igaz, hogy Jézus Krisztus az apostolokat és azok utódait bízta meg az Evangélium hirdetésével és Isten népének a gondozásával. Senki sem veheti el tőlünk annak felelősségét, hogy Isten népe hűséges maradjon az Evangéliumhoz, és hogy elevenen éljen benne Krisztus. Isten népének azonban többi tagja is — mindegyik a maga módján—hordozza ezt a felelősséget. Ők is kaptak ehhez ajándékokat, amelyeket a Szentlélek adományoz az egyháznak. Ők is hozzá tudnak járulni annak felismeréséhez, hogy hogyan kell ma élni az Evangéliumot. így a hívő felismerés és tapasztalat kölcsönös kicserélése, mások adományainak és meglátásainak kölcsönös tiszteletben tartása — vagyis az, ami a keresztények közötti dialógust teszi — hozzájárul ahhoz, hogy az egyház megőrizze és élje Jézus Krisztus Evangéliumához való hűségét. A dialógus szentségi jel Még egyértelműbb lesz, hogy a dialógus Isten akarata szerint hozzátartozik az egyház életéhez, ha igazoljuk, hogy a dialógusnak, mint az egyháznak is, szentségi karaktere van. Amíg az egyház korábban sokszor a világtól való elhatárolódásban határozta meg önmagát, a II. Vatikáni zsinat kiemelte az egyháznak a világgal való kapcsolatát. Az egyház mint a háromságos Isten dialogikus közösségének a képmása „Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének" (Lumen gentium 1.). Ha az egyház azáltal, hogy dialogikus közösség, Isten szerető hozzáfordulásának szentségi jelévé és Isten eszközévé lesz, akkor a dialógus is részesedik az egyház szakramentalitásában. Az egyház szentségi jel és eszköz szentségeiben, ezeknek pedig dialogikus alakja van. Az egyház igéjének hirdetésében Isten lép velünk dialógusba, a közösség pedig dicsőítéssel, hálával és hittel válaszol rá. Ugyanezt teszi a diakóniában, ahol a rászoruló felebarátban magával Krisztussal találkozik, az ő szeretetét adja tovább. Végül ez valósul meg Isten népe tagjainak egymással folytatott dialógusában. Az egyház belső dialógusában túllépünk önmagunkon, odafordulunk a másik emberhez, elfogadjuk és komolyan vesszük mint társat. így valósítjuk meg azt a gesztust, amelyet Isten végez, amikor kinyilatkoztatásában és a megváltásban hozzánk fordul. Ezért olvashatjuk a Szentírás számos helyén, hogy akkor vagyunk legközelebb Istenhez, amikor az ő szeretetének a nevében fordulunk oda az emberekhez, amikor közösségben vagyunk velük. Ahol és amikor létrejön a dialógus, ott és akkor megtapasztaljuk Isten működését és közelségét. Ha kudarcot vall, vagy kevés jelentőséget tulajdonítanak neki, az egyház lassan elveszti jelszerűségét és hitelreméltóságát. Az egyház tehát csak akkor éli meg és tárja a világ elé igazságát, — hogy t.i. Isten népe és tanúja, valamint szeretetének a szakramentuma —, ha dialogikus közösségként valósítja meg önmagát. A dialógus nélküli egyház ellentmond Isten akaratának. Az egyház mint dialogikus közösség nem csupán saját tagjai számára szentsége Isten hozzánk fordulásának. A Zsinat éppen a „kívül állókra" való tekintettel tekinti az egyházat szentségi jelként és eszközként, akiket Isten Országában egyetlen emberiséggé szeretne egyesíteni. Ezért Isten akarata szerint az egyház tagjainak nem csupán egymással, hanem a többi emberrel is dialógusra kell lépniük. Csak úgy 118
