Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Csikós Csaba: A maga képére és hasonlatosságára... - Az ember teremtése és elhivatottsága a Gen 1,26-28 tükrében
ségével végérvényesen és egyedileg szituált. A nemiség nem valami perifériális jegy, hanem a testben való ember összes sajátosságát, irányultságát, életmegnyilvánulását meghatározó vonás, mely különleges lelki beállítódást és képességeket hordoz. Úgy vagyok ember, hogy vagy férfi, vagy nő vagyok, de nem esetleges vagylagosságban, hanem vállalva a rám osztott szerepet, mint Isten adományát. Ugyanakkor a szöveg azt a különös misztériumot is elénk tárja — sajnos a teológiai reflexió ezt sokszor elfelejtette —, hogy az istenképiséget nem a férfi és nem a nő, hanem a két nemre osztott ember együttesen hordozza. „Csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert mondja Kant, valószínűleg Swedenborg nyomán."11 A férfi és a nő együttesen ragyogtatja fel Isten dicsőségét, együttesen folytatja Isten teremtő művét. A Biblia ezzel nem valamiféle hamis emancipációt hirdet, hanem azt tanítja, hogy az ember — éppen kétneműsége folytán — töredékes, és csak elválaszthatatlan összekapcsolódásban, a két nem egységében valósítja meg hitelesen az istenképiséget. Ebből bontakozott ki azután a zsidó, majd a keresztény házasságeszmény, melyet Krisztus a szentség rangjára emelt. Ez az a megfejthetetlen rejtély, melyet az Apostol felette nagy titoknak (= mega to mystérion) nevez (Ef 5,32). Vagyis az ember igazi lényege nem az egyes ember individualizáltsága, hanem az, hogy a férfi és a nő életközösségében, kölcsönösen teljesítik ki igazi emberségüket. A nemiség a legmagasztosabb teremtett valóság, melynek misztériuma az örök bölcsességből forrásozik. Napjainkban kezdjük újra helyesen értékelni a nemiséget, értéknek tekinteni az emberi szexualitást. Annál is inkább, mert az emberre mondott áldásban ez úgy szerepel, mint Istentől rendelt feladat, megbízatás, aktív részvétel egyfelől a másik kiteljesítése, másfelől a teremtés, az élet-továbbadás folyamatában. Ha helyesen értelmezzük az Isten által az emberbe oltott nemiséget, akkor felismerjük, hogy emberségünk hiányban szenved. Mindig másra, másokra vagyunk utalva, de egészen különös módon él bennünk a vágy, hogy egyvalakinek teljesen odaadjuk magunkat, és teljesen elfogadjuk őt a totális önátadásban. Ez a vonzalom — a szerelem —nem magyarázható fiziológiás folyamatokkal. Szerelemre csak az ember képes. Öntudatlanul is éreznünk kell, hogy itt egy magasabb szféra küldi felénk üzenetét, az isteni Lét, a végtelen, abszolút és örök szeretet. S ez a szeretet „lemondás önmagunkról a másik javára, hogy saját énünk 'odalesz' a másikban. A férfi és nő szeretetviszonyában Istent kell keresnünk és meg is fogjuk találni őt. És a Szeretet Lelke az, aki a két lényt eggyé teszi."12 A férfi és a nő egymásrautaltsága tehát részesedés Isten szeretetéből. Erőtér-teremtés, mely kifelé és befelé egyaránt hatékony. Ez a szeretet végsőkig szétfeszítve a másik felé nyitja az embert: akarom, hogy te légy, és légy az, aki vagy! így válik a szexuális töltés a szerelem forrásává, melynek ősforrása a mindent gazdagon ajándékozó Isten. S ha komolyan vesszük az ember istenképiségét, akkor nyilvánvaló, hogy a férfi és a nő szeretetkapcsolata Isten titokzatos hármas egységének, belső szeretetáramának, örök dialógusának visszatükröződése, vagyis az istenkép teljessége, a misztériumnak misztériumban való átélése. Isten megáldotta őket: „szaporodjatok, sokasodjatok ... uralkodjatok" (1,28). A P teremtéstörténetben két helyen szerepel áldás (állatok, ember), s mind a két esetben a báró igével fémjelzett teremtéssel kapcsolatban. Az áldást pedig a szaporodás parancsa kiséri. A „szaporodás, sokasodás" részesülés Isten teremtő tevékenységéből, az élet továbbadásából, sőt mi több, sokszorozásából. S ez nem egyszerűen a természeti evolúció véletlenszerű eseménye, hanem — biblikus nézőpontból— Isten parancsa. A termékenység, mint isteni elgondolás, a kétneműségből fakadó isteni adomány. 114
