Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Söding, Thomas - Gáspár Csaba László (ford.): Maroknyi nyáj? A föld sója? - Az Újszövetség és új egyházkép keresése
Testvéri közösségek építése Az őskeresztény közösségek egyik lényegi jegye, hogy kis létszámúak. Bár az Apostolok Cselekedetei szerint már a kezdeti időben ezrekben számolhatunk, ámde kétségtelen, hogy az ApCsel 2,41-ben és 4,4-ben nem statisztikai, hanem jelképes értékek szerepelnek: Lukács azt akarja kifejezni velük, hogy a jeruzsálemi gyülekezet az egész későbbi hittérítő folyamat magva. Hogy a valóságban milyen nagyok, jobban mondva, többnyire milyen kicsik voltak az őskeresztény közösségek, arra egy közvetett utalás világít rá. Pál és a szinoptikusok, de az Újszövetség később keletkezett írásai is föltételezik, hogy isten- tisztelet alkalmával a közösség egy „ház"-ban gyűlt össze (Fii 2; lKor 16,19; Gál 11-14; Róm 16,5.23). A dolgok akkori állása szerint ez csak valamelyik gazdag keresztény, vagy nem ritkán egy vagyonos asszony háza lehetett.8 Ha pedig a közösségek nagy része — gyakran még az alapítás utáni években is — magánházakban talált helyet, akkor a közösségi tagok száma nem lehetett különösebben magas. Egy-egy ház gyülekezetéhez aligha tartozhatott több, mint 50 hívő. Ha a szám megnövekedett, nem építettek nagyobb házat, hanem új közösséget alapítottak egy másik házban: egy másik utcában, másik lakónegyedben, valamelyik szomszédos településen. Az őskereszténység egyháza sejtosztódással terjedt. A tagok csekély száma mélyrehatóan meghatározta az őskeresztény házközösségek életformáját. Egyfelől persze problémákat okozott: éppen azért, mert a közösségek kicsik és áttekinthetőek voltak, ahol mindenki túlságosan is jól ismerte a másikat, termékeny táptalajra talált a személyes ellenszenv, lelki önzés, teológiai vitatkozás szelleme. Már az első Korintusi levélben efféle problémákkal kénytelen hadakozni az Apostol. Ennek ellenére mégiscsak a csekély méret jelentette az egyik legnagyobb esélyt az őskeresztény közösségi élet számára. Körükben még nyoma sem volt annak az anonimitásnak, mely (a résztvevők legjobb akarata ellenére is) a mifelénk túlságosan nagyra duzzadt plébániákon gyakran uralkodik. A közösségi életet a személyes ismeretségek és barátságok fonta háló hordozta. Az ember ismerte a másik gondját, baját, osztozott a hittestvérek sorsában; mindenki igyekezett segítséget és erőt nyújtani egymásnak, — noha nem mindig a kívánatos mértékben, bizonyára nem mindig a megfelelő módon, talán nem is mindig teljesen önzetlen motívumok alapján, de mégis újra és újra, s egészében úgy, hogy közösségek születtek, gyarapodtak és terjeszkedtek. Mindez központi irányítás, állami támogatás nélkül, pusztán az alulról fakadó széles mozgalom által történt, és az elfogadott vallások ellenállása, olykor a politikai nyomás ellenére is képes volt érvényesülni. A testvéri hitközösségek létrejötte, fennmaradása és fejlődése az a jelentős téma, amelyet a Újszövetség apostoli levelei tárgyalnak. Pillantásuk alkalmanként oly erősen a közösség belső életére irányul, hogy úgy tűnik, mintha szem elől tévesztenék a nem-keresztényekkel szembeni felelősséget. Értnek ellenére a figyelem összpontosítása a „testvérek iránti szeretetre" az esetek döntő többségében pozitív és nem kizáró.8 A közösségeknek — egy szinkretikus és irányzottan agresszív miliőben való túlélés érdekében — nagyon is tanácsos volt szorgalmazni a hit, a remény és a szeretet egységét. Hogy ez miként történt, az már az Újszövetségben is meglehetősen eltérő. Már létezik, kivált a később keletkezett iratokban (elsősorban a Zsidókhoz írt és a második Péter-le- vélben) a kirekesztés és kiközösítés gyakorlata a belső ellenfelekkel szemben. Ez az eljárás még akkor is szükségképpen problematikusnak látszik, ha az ítéletek — ellenfelekről és tévtanítókról lévén szó — jogosak, és az érintettek eltávolítása tűnt a túlélés egyetlen lehetséges megoldásának. Mindazonáltal más eljárásmódokkal is találkozunk. Mindmáig példaszerűnek látszik az a modell, melyet Pál az lKor 12. és a Római levél 12. fejezetében található „Krisztus Titokzatos Teste" szimbólum segítségével fejt ki: a közösség élete a karizmatikus adományok sokféleségén nyugszik. Ezt a sokféleséget nem szabad megrövidíteni sem vallási virtuozitással, mely arra érez kísértést, hogy mindent magához ragadjon, sem azoknak a látszólag kevésbé tehetséges közösségi tagoknak a kisebb81
