Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 1. szám - Szennay András: Az élet ünnepe elé

A Jézus által meghirdetett jövő nem folytatása a réginek, az elmúltnak, hanem új kezdet lesz. Nem megálmodott, emberi értelem által megtervezett, emberkéz építette jövő, mely sohasem lesz képes mindenkit boldoggá tenni. Nem, hanem az, melyben „a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely nyilvánvalóvá lesz rajtunk... A múlandóság szolgai állapotából felszabadulunk Isten fiainak dicsőséges szabadságára". (Róm 8,18.21) E jövő biztos reményében már a jelen is új arculatot ölt. Akit ennek a jövőnek reménye éltet, annak számára — ha „homokórája" lepereg — nem az örök sötétség, nem a „semmi", hanem a titokzatos X óra érkezik el. Időszámításunk X órája akkor fog ütni, amikor a „trónon ülő" így szól: „íme, újjá alkotok mindent." Majd folytatja: „Beteljesedett. Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. A szomjazó- nak ingyen adok az élő vizek forrásából. A győztes részesedik mindenben." (Jel 21,5-7)

Jézus, amikor jövőnkről szólt, a reménység dimenziójában beszélt az eljövendő „új égről és új földről". Arról, melyet semmiféle természetes fejlődés nem képes meghozni számunkra. „Álmodozásunk" reális, reményünknek Isten a garanciája. Minden érték, szép és jó, igaz, amit már a földön megismerhettünk, megcsodálhattunk, akkor majd visszavonhatatlanul teljességgé lesz számunkra. Akkor Isten végleg „tudtunkra adja jóságos tetszése szerint akaratának titkát, mellyel elhatározta, hogy az idők teljességével Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van." (Ef 1,10)

Az Atyától közénk küldött és Szentleikének erejében köztünk élő Jézus Krisztus, az ő élete, halála és feltámadása garanciája reménységünknek. Megváltó halálának és feltámadásának erejében teljesedik ki életünk Isten eljövendő új világában.

De mit ér mindez? — kérdezhetné az evilághoz oly erősen kötődő ember. Nagyon is elégedett lennék, ha elérkeznék életem „nagy szerencséje". Ha megoldódnék számos konfliktushelyzetem, ha meghosszabbíthatnám életét annak a súlyos betegnek, akit nagyon szeretek. Mindez — és még igen sok emberi vágy, kíváncsiság nagyon is érthető. Örülünk, elégedettek vagyunk, ha átmeneti sikerekkel, örömmel fűszereződik életünk. Jézus sem utasítja ezeket vissza, nem ítéli el, de egészen mást ígér: el nem múló, örök életet. Határozottan kijelenti: Én vagyok az út, az igazság, az élet. Aki az általam is megjárt úton követ, aki az én szavam szerint rendezi el életét — az célhoz ér. ő azért jött el közénk, hogy életünk legyen és bőségben legyen. (Vö. Jn 10,10) S bár emberi halállal, gonosztevők halálával távozott el világunkból, oda hívja, oda vonzza azokat, ahová távozott; azokat, akik meglátták benne, felfedezték benne a közénk jött örök életet.

Jézus él és élteti mindazokat, akik az el nem múló, örök életet keresik. Akik őreá hallgatnak, mert egyedül neki vannak örök életet adó igéi. — De nem elhamarkodott-e mégis a kijelentés: Jézus él és életet ajándékoz. Hol van ő, hol gyógyít ma is szenvedő betegeket, hol éleszt fel halottakat, tesz látóvá vakokat, járóvá bénákat? Hol lesz majd akkor, ha én magam megbénulok, megvakulok, beteg leszek, haldoklóm? Jézusról a Hitvallásban így szólunk: az Atya jobbján ül. Mai nyelven ez annyit jelent: Isten őáltala gyakorolja hatalmát. Jézus ott van, ahol az Atya. Ahol és amikor az embert Isten jósága, hatalma érinti meg, ott mindig Jézus hatékony. Ugyanez a Jézus azonban nemcsak „égi fényességben" él, hanem maradandóan köztünk is szállást vett. Velünk maradt és velünk van, ahol az Eucharisztiát ünnepük, ahol ketten-hárman vagy sokan az ő nevében gyűlnek össze, ahol a legkisebbnek, legszerényebbnek, az elhagyottnak az ő nevében nyújtanak jó szót, segítséget. Jézus nemcsak „mögöttünk van", nem csupán a történelem egyik mozgatója, hanem itt maradt, itt van közöttünk. De „odaát" is vár ránk, mert feltámadása után előrement, hogy helyet készítsen az atyai házban. És majd egyszer, azon a végső napon ő lesz a „norma", az Atya vele kapcsolatban hozza meg végső döntését. Azokról, akik befogadták őt és azokról, akik nem akartak tudni róla. (Vö. Jn 1,11) Az ítélet erről szól majd: milyen közel engedtük magunkhoz Jézust. Vajon valóban befogadtuk-e őt? Mennyit tudtunk, akartunk „Jézusból" magunkra ölteni? Ha itt a földön Jézus tetteit végezzük, — aki közöttünk járt és jót tett — azokat mint maradandó, sőt „kamatozó" értéket visszük magunkkal. „Az Atya nem ítél senkit, az ítéletet egészen a Fiúra bízta... bi3