Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 4. szám - KERESZTÉNY ÉRTÉKEK - Tarjányi Zoltán: Alázat és nagylelkűség

orvossághoz. Lelkében sem ellenséges érzület, sem vadság nem lakozik. Hatalmát békésen és mindenki javára használja fel. Azon igyekszik, hogy uralma elnyerje polgártársai tetszését. Boldognak érzi magát, ha szerencséjét másokkal megoszthatja. Beszéde nyájas, nem tér ki mások társasága és közeledése elől. Tekintete, ami leginkább hat az emberekre, szeretetre méltó. A méltányos kívánságokkal szemben jóindulatú, de a merész kérések hallatán sem hajthatatlan. Az egész állam szereti, védi, tiszteli (1/13.). Sokkal elnézőbb legyen a saját sérelme esetében, mint mások ügyében. Ahogyan nem az a bőkezű, aki a máséból adakozik, hanem az, aki a magáéból vonja el, amit ad, így nagylelkűnek sem azt nevezném, aki más fájdalmán könnyen túlteszi magát, hanem azt, aki akkor fogja vissza magát, amikor őt éri sérelem (1/20). A hozzá nem értők azt hiszik, hogy a nagylelkűség ellentéte a szigorúság. De hiszen semelyik erény ellentéte nem lehet egy másik erénynek! Mit nevezünk tehát a nagylelkűség ellentétének? A könyörtelenséget, ami nem más, mint a lélek kegyetlensége a büntetések kiszabásában." (II/4.)

A Biblia történeteiben és Jézus tanításában gyakran találkozunk olyan magatartással, ami a nagylelkűség, a nemeslelkfiség (magnanimitas) értéktartományát tárja elénk. A nagylelkűség jelentkezik:

— nagyvonalú adakozásban, alkalmazkodásban (pl. Abrahám fölajánlja Lótnák a terület kiválasztásának a jogát, 1 Noz 12);

— az olyan bőkezűségben, ami a sérelmet nem torolja meg (nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer kell megbocsátani annak, aki vét ellenünk, Mt 18.);

— olyan magatartásban, amikor irgalommal van az ember valaki iránt (pl. Dávid az adódó alkalom ellenére nem öli meg az őt üldöző Sault, lSám 26.);

— a kegyes segítésben (irgalmas szamaritánus, Lk 15.);

— a jószívűségben, mely a gondolkodást és az érzületet egyaránt átitatja (az éhhalál küszöbén a száreptai özvegy az utolsó marék lisztből nem önmagának és fiának, hanem Illés prófétának készít ételt, lKir 17.).

A teológiai gondolkodásban a nagylelkűség úgy összegeződik, mint a természetfölöttibe, az Isten kegyelmébe vetett bizalom magatartása. Arra képesíti az embert, hogy egész életét az áldozathozatal irányában mozgósítsa. B. Häring szellemesen jegyzi meg, hogy ez annyit is jelent: az embernek sajátos és egészséges gyanakvása van saját erőforrásait illetően (La lói du Christ, I.). A nemeslelkűséggel ellentétes magatartás még inkább kidomborítja az erény mibenlétét: az elbizakodottság (átgondolatlanul túl magas, embernek elérhetetlen célra tör) és a becsvágy (rendezetlen módon keresi a tiszteletet), továbbá a kishitűség áll szemben a nagylelkűséggel. A kishitűséget nem pszichikai, hanem lelki komponense teszi elkerülendővé: felelősséget vállalni csak az tud, aki egészséges ráhagyatkozással és bizalommal van Isten iránt, mert vallja, hogy Isten nem a lehetetlenre ösztönzi őt, hanem egy realizálható életprogram teljes megélésére.

A nagylelkűség a jó értelemben ambiciózus embert jellemzi. Szent Tamás Arisztotelész Nikomakhoszi Etikája (IV. 3.) alapján a Summában külön fejezetet szentel a nagylelkű és egyben nagyra törő lélek elemzésének. Az első megközelítés szerint ez a típus a nagyokhoz sorolja magát, s elítélendő tulajdonságai is vannak: nem dolgos, csípős, nehezen fér meg másokkal. Szent Tamás válasza (II. II. 129.3.): a nagylelkűség arra ösztönöz, hogy az ember Isten ajándékait számon tartsa, s hogy így a lehető legjelesebbért küzdjön: az erényért vagy a tudományért. Az alázat más nézőpontból indul ki: inkább a gyarlóságra, a gyöngeségre mutat rá, amellyel meg van terhelve az ember természete. A nagylelkű és nagyra törő hangot ad annak, ha azt látja, hogy valaki méltatlanná válik Isten ajándékaira; az alázatos fordított optikában lát: ő inkább azt keresi a másikban, amire föl lehet nézni, amit értékelni és tisztelni lehet, mert ezekben fedezi fel Isten ajándékait. „Mindebből látható — vonja le a következ244