Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KERESZTÉNY ÉRTÉKEK - Tarjányi Zoltán: Alázat és nagylelkűség
KERESZTÉNY ÉRTÉKEK Tarjányi Zoltán ALÁZAT ÉS NAGYLELKŰSÉG Alázat Aquinoi Szent Tamás szerint az alázat tulajdonképpen egyfajta önkorlátozás, önmérséklet, „hogy az önmagunk felmagasztalására törekvő heves ösztönt megfékezzük" (Summa II. II. 161.6.). Hogy mennyire heves ez a sajátos ösztön, azt Benedek Marcell egyik novellája beszéli el. Egy világhírű tudósról van benne szó, aki számos akadémiának volt a tagja, igen sok egyetem díszdoktori oklevelét őrizte, tehát kijutott neki a megérdemelt elismerésekből. Ez a nagy tudós ötvenesztendősen kilépett a dicsfény világából. Gazdasszonyával egy távoli, kis halászfaluba költözik, s minden kapcsolatot megszakít az addig őt ünneplő tudományos és társadalmi élettel. Egész nap elmélkedik a világi hiúság semmiségéről. Éppen tíz esztendőt tölt el ebben az anonim magányban, amikor gazdasszonya a piacon egyszer szép rákokat vásárol. Meg akarja mutatni neki. Az öreg tudós közömbösen pillant a kosárra, de szeme megakad egy gyűrött újságpapíron, amivel az ki volt bélelve. Ennyit lát hirtelen: „a félrehúzódott nagy tu-". S a tudósnak, aki minden hívsággal leszámolt, immár egy évtizede csak az elmélkedésnek élt, felbolydul nyugalmas élete. Képtelen másra gondolni, mint arra, hogy nyilván róla, „a félrehúzódott nagy tudósról" szól a cikk. Állandóan azon töpreng, vajon mit írhattak róla. Miközben mintegy kívülről tekint önmagára, rosszallóan mosolyog meglódult szívdobogásán. Az ebédnél úgy tesz, mintha véletlenül kérdezné meg: hová került az újságpapír. Ebéd után — mintegy véletlenül — a megjelölt hely felé indul, s szeme a papírdarabot keresi. Végül megtalálja, de nem tudja megragadni az állandó szél miatt. S a tudós fut, rohan, úttalan utakon kergeti az újságdarabot. Végül a tengerpartra ér, oda, ahol a világ hiúságának semmiségéről oly sokat elmélkedett. Mivel nem sikerült megkaparintania a gyűrött újságdarabot, mert az a tengerbe veszett, csak állt a sziklapárkányon, és törölgette csorgó könnyeit. — A tanulság: ösztönszerűen él bennünk az önmagunk felmagasztalására törekvő vágy, még akkor is, ha tudunk róla, tehát némiképp tudatunk és akaratunk felügyelete alatt van. A Szentírás, mely nagyon reális képet rajzol az emberről, méltán dicséri az alázatos embert, mert az fölveszi a harcot a hiúsággal, a kevélységgel és az önhittséggel. Ám a Biblia az alázatos embert úgy mutatja be, mint aki képes és hajlandó együttműködni a nála sokkal nagyobb Istennel. Az Ószövetségben egy személy és egy eszmény előtérbe állítását látjuk: Mózest és a Szenvedő Szolgát. „Mózes igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb" (Lev 12,3), olvassuk a Szentírásban mégpedig akkor, amikor az Ószövetség közvetítője a szent sátorhoz, a „kijelentés sátrához" közeledik. Az alázatosság eszménye az eljövendő, a helyettesítő áldozatot bemutatandó ártatlan Szolga: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját" (íz 53,7). Jézus volt az, aki az alázat mindkét vonatkozását beteljesítette: Mózes szerepét is („aki mivel hűséges volt és szelíd, Isten kiválasztotta minden ember közül, megadta neki, hogy hallhatta a szavát", Sir 45,4), midőn a boldogságok közé sorolta az Istennek való alávetettséget (Mt 5,4); és a kicsinyeknek 241
