Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KÖRKÉP - Kerber, Walter - Pálvölgyi Gyula (ford.): Egyházi hivatal és emberi autonómia - Diagnózis és terápia
Ezért szükség van a megkülönböztetés képességére: milyen értékrend nem egyeztethető össze az evangéliummal, s ezért melyet kell elutasítanunk? Milyen értékeket kell a mai időkben — éppen az evangélium szellemében — újra kifejtenünk? Mit kell magának az egyháznak is megtanulnia a mai világtól, nehogy az evangélium nevében téves véleményeket és ideológiákat hordozzon tovább a múltból, és így a ma kereső embereknek lehetetlenné tegye az evangélium elfogadását? Ezeket a kérdéseket alaposan át kell gondolni, mégpedig inkább az erkölcsi tanításra, mint a dogmatikára helyezve a hangsúlyt. Az egyház üzenetének szabad elfogadása Az egyház szava, amely saját hagyományának megfelelően az önálló erkölcsi döntést, mint személyes felelősségvállalást tanítja, erkölcsi kérdésekben az emberi értelemre és a szabad akarati elfogadásra irányul. Amegokolásnak—akár szigorúan teológiailag vagy filozófiailag történik — a felnőtt ember számára meggyőzőnek kell lennie, mert nem fogadja el a nagyhangú, csupán formális tekintélyre hivatkozást — mint az sokszor a gyerekekkel szemben történik. Az egyháznak az erkölcsi igazságokat kell hirdetnie, hogy a hívők ennek az igazságnak megfelelően és ne pusztán csak engedelmességből éljenek keresztény életet. Nevelői tekintély mint eszménykép A tekintélyen alapuló vezetési stílus részben abból ered, hogy a tekintély fogalmát egyoldalúan a szülői nevelő-tekintéllyel azonosították, mint a tekintélyt hordozó személy fölényét egy kiskorú felett. (...) Attól a félelemtől hajtva, hogy elveszhet a vezetés tévedhetetlenségébe vetett gyermeki bizalom, eltitkolták, letagadták, vagy másokra hárították a hibás döntéseket, vagy le kellett azokat tagadni, másokra kellett áthárítani. Legrosszabb esetben egyes „bűnösök "-et tettek felelőssé a hibákért, de soha nem magát az egyházat! Egyházi önkritika Korszakalkotó előrelépésnek lehet tekinteni, hogy 1992 október 31.-én II. János Pál pápa ünnepélyesen visszavonta Galileo Galilei elítélését, és őt egyházilag rehabilitálta. Erre persze mondhatnánk: „Elég hosszú időre volt szükség! Mit számít ez most?" Az utóbbi évszázadban egyetlen egy értelmes ember sem kételkedett abban, hogy a Föld forog a Nap körül. Mégis fontos a nyilvános beismerése annak, hogy az egyházi tanítóhivatal — nem érintve ezzel a pápák oly ritkán elhangzó „ex cathedra" kijelentéseinek tévedhetetlenségét — tévedhet, és a történelem folyamán tévedett is! Ennek bevallása eddig nem volt szokásos gyakorlat. Azzal, hogy a pápa ez alkalommal kifejezte kívánságát és reményét, hogy ilyen „Galilei eset" a katolikus egyházban többé nem fordulhat elő, még nem tett semmiféle intézményes rendelkezést az effélék megakadályozására. Pedig az egyes vitás esetek például megoldhatók lennének egy pártatlan fellebbezési eljárással. A Hittani Kongregáció tisztviselői mindig egyidejűleg voltak vádlók és ítélkezők. A jogi és a politikai életben már megszoktuk, hogy igazságügyi kérdésekben nem hagyatkozhatunk csupán a hivatalviselők jóakaratára, hanem intézményes biztosítékokat alkalmazunk a jogok hatásos védelmére. 237