Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Daggy, Robert E. - Visy Erzsébet (ford.): Milliók kórusa: Gondolatok Thomas Mertonról és Isten teremtményeiről
Robert E. Daggy MILLIÓK KÓRUSA GONDOLATOK THOMAS MERTONRÓL ÉS ISTEN TEREMTMÉNYEIRŐL1 „Nem rájuk, hanem belőlük ragyog" (Hagia Sophia) „Az élőlények hatalmas kórusa: az új világ hangja" — ez volt a Nemzetközi Thomas Merton Társaság Második Konferenciájának (1991. június) témaadó címe. Az idézet Merton Jónás Jele című naplójának Epilógusából való (Tűzőrség, 1952. július 4.): „Az egész völgyet elönti a holdfény, látom délen a dombokat a víztartály mögött, és szinte megszámolhatnám északon az erdő fáit. Most az élőlények hatalmas kórusa fölemelkedik a világból lábam alatt, az élet ott énekel a vizek folyásában, ott lüktet a patakokban, a mezőkben és a fákban, a millió meg millió ugráló, repülő, mászó lény kórusa. És mesze fönt a hűvös ég tárni ki fölöttem a fagyos, távoli csillagok fölött."2 A Konferencia megemlékezett arról, ahogyan Merton az isteni teremtést dicsőítette, és ahogyan részt vett abban az „új világban", ahol az élőlények hatalmas kórusában valamennyien helyet kapunk. Merton szeretetével átöleli a teremtés egészét, de fenti szavai Istennek azokról a teremtményeiről szólnak, azokról a milliós kórusokról, amelyek velünk együtt élnek és laknak a földön, azokról a teremtményekről, akik ostobaságunk, tudatlanságunk, közönyünk és félreértéseink miatt szenvednek, veszélybe kerülnek és igen sok esetben ki is pusztulnak. Amikor egy kevésbé embercentrikus és európacentrikus világba lépve át, problémákba ütközünk, Merton mindig jó vezetőnk és mentorunk. Környezetünk, bolygónk és puszta létünk fenyegetettségét igen korán felismerte, jóval korábban, mint ahogyan ez a felismerés elterjedt. Ha most élne, biztosan aktív részt vállalna a környezet védelméért folyó küzdelemben. 1966-ban írta: „Mi vagyunk az a faj, amely lehetőséget kapott a túlélésre."3 Ezzel együtt jár, hogy eldönthetjük, élhetnek- e tovább a többi fajok és az egész föld. Egy évvel korábban írta: „Amikor közeleg a vég, a természet számára már nem jut hely. A városok tömege lesöpri a természetet a föld színéről."4Ugyanabban az évben, a Gondolatoka magányban című műve japán olvasóihoz írt előszavában írta: „A világ zsugorodik... Ki kell tárnunk magunkat a mennyország felé, és nem szabad bezárulnunk senki előtt sem."5 Ökológiai felfogását saját magára is alkalmazta: „Tudom, hogy fák vannak körülöttem. Tudom, hogy madarak vesznek körül. Jól ismerem a madarakat. Ezt a helyet velük osztom meg, így ökológiai egyensúlyt alkotunk. Ez a harmónia a hely eszméjének új megvilágítást ad."6 A térbeliségnek ez az értelmezése és Isten teremtményeivel való rokonságának átérzése intenzívebbé vált, amikor 1965-ben Merton a Gethsemani erdő magányába vonult vissza. Utalt erre naplójában, amikor az erdők szarvasairól írt, akik fokozatosan fogadták be őt, az embert, mint élőhelyük részét. „Kimentem és tucatnyi helyet találtam a sűrű bozótban, ahol a szarvasok aludtak. Ők a legközelebbi hálószomszédaim, tizenöt-húsz méterre saját ágyamtól. Hát nem csodálatos?"7 Merton felismerte, hogy a mindenüvé terjeszkedő városok világában helyzete szinte egyedülálló: „sokkal jobb dolgom van mint bárki másnak" — írta — „Azt szeretem ebben az életben, és azért nem cserélnék mással, mert az erdőben a nap és a hold és az évszakok tempója szerint élek, melyben olyan természetesen egyszerű Isten fényében járni, az ő teremtett világában, azon keresztül lépkedni Feléje."8 Ez a „lépkedés" azonban Merton szemében felelősséggel és feladatokkal járt együtt. 211
