Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
hagyomány között. A kereszténységet minden vallás és tradíció céljának és beteljesülésének tekinti, míg amazokat előképeknek, amelyeket a kereszténység felől kell értelmezni. Ez a gondolat vezeti, amikor fölállít egy sor (olykor merész) párhuzamot Krisztus és más vallások különböző istenségei között, Ugyanakkor meg van győződve arról, hogy mindezek a vallások és hagyományok isteni kinyilatkoztatást tartalmaznak, hiszen minden hitelesen jó egyben isteni és természetfölötti eredetű. Sőt, azt mondja: ezek a vallások olyan természetfölötti igazságokat is tartalmazhatnak, amelyek a kereszténységben csak „implicit" módon vannak meg ill. feledésbe merültek. A kereszténység csak akkor érthető, ha ezeket is fölfedezzük és figyelembe vesszük. Simone Weil maga nevezi ezt a látásmódot szinkretizmusnak: kezdettől voltak erre kísérletek, és nem is ítélték el — csak feledésbe merültek. Weil újraéleszti ezt a gondolatot. Nem arról van szó, hogy a sok vallásból egy „keveréket" szeretne összerakni (pusztán egymás mellé állítva különböző elemeket), hanem arról, hogy a képek és kifejezések sokféleségében a lényeget, a közös magot, az emberiség ős-intuícióit keresi, amelyek isteni kinyilatkoztatásból erednek. Ezeket akarja (miután a kereszténység magáénak ismerte el őket) hit-titokként elfogadni ill. integrálni. 3. A hit mint istenszeretet „Hiszek: ez nem azt jelenti, hogy magamévá teszem mindazt, amit az Egyház mond ezekről a kérdésekről, hogy azután úgy állítsam, ahogy tapasztalati tényeket vagy geometriai tételeket lehet állítani, hanem azt jelenti, hogy szeretettel odaadom magam a tökéletes, megragadhatatlan igazságnak, amely ezekben a titkokban benne foglaltatik, és hogy igyekszem megnyitni neki a lelkemet, hogy belém hatolhasson a fény." (PSO 149) így „definiálja" Simone Weil Dernier texte-jében a hitet, s ebből mindaz kiolvasható, ami számára a hitet jelenti. Visszatérnek benne a korábbi reflexiókból már ismert motívumok, és valóban alátámasztja azt a megállapítást, hogy a hit-fogalomnak a természetfölötti megismerés és az istenszeretet kifejezés a szinonimája. A természetfölötti megismerés kifejezés egyrészt a hitnek azt az oldalát hangsúlyozza, amelyet a hagyományos skolasztikus terminológia fides quae-nek nevezett, másrészt újra is értelmezi azt. A megismerés szó arra utal, hogy a hitnek is van köze az értelemhez (hiszen nélküle abszurd volna) ill. hogy az értelemnek van sajátos feladata a hiten belül is: le kell határolnia saját területét, és így meghatározni azt, ami már nem oda, hanem a természetfölötti szeretet területére tartozik. A megismerés kifejezés arra is utal, hogy a hitnek is van tárgya, tartalma, amelyet hit-tételekben meg lehet fogalmazni, bár valóban lényeges kevés van: János első levele alapján elég Isten Fia megtestesülésének megvallása Jézus Krisztusban, és Weil definíciója is egyetlen mondatban foglalja össze őket. A megismeréshez tartozik továbbá egy meghatározott világkép, egy „vallásos metafizika" mint horizont elfogadása is: a hit, hogy Isten jó és szeretetből teremtette a világmindenséget. Ez lényegében a világ rendjének elfogadása, annak minden sebével együtt. A hit természetfólötti megismerés: nemcsak azért, mert „titkai" nem állíthatók tények és tételek módjára, hanem azért is, mert nem szerezhetők meg az értelem gyakorlásával: „Ennek a megismerésnek a szerve a természetfölötti szeretet" (CH II201). Ez a megismerés Istentől származik, a misztikus tapasztalat útján; enélkül az „érintés" nélkül egyáltalán nem szabadna Istenről beszélni. (Éppen ez a magyarázata annak, hogy az ateizmus bizonyos formája az istenfogalom megtisztításának tekinthető.) A természetfólöttivel szemben a szeretet az ember egyedül hiteles viszonyulása: „a vallás a szeretetet érinti, és nem az állítást vagy a tagadást" (CH II 134). A gyakran 208
