Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
katolikus hitből indul ki, mégis annak új értelmezését keresi. Valóban nem hiányoznak írásaiból kritikus megjegyzések a hit hagyományos, hivatalos értelmezéséről, és nem riad vissza a korábbi, immár klasszikusnak számító teológiai definíciók (Aquinói Szt. Tamás vagy a tridenti zsinat) elutasításától sem. A „pozitív" megfogalmazások asszociációi sajátos hangsúlyokat jeleznek: „a valóság létrehozója", „az isteni fölismerése bennünk", „a lélek minden természetes képességének tudatosan a természetfölötti szeretet alá rendelése". Ezek a kifejezések, sokrétűségük ellenére, egységes képet adnak, egy új definíciót körvonalaznak. Eszerint a hit egzisztenciális magatartás, a természetfölöttihez való viszony. Ha ezek után a hit fogalmának kutatását nem csak nyelvi, hanem tartalmi kritériumok alapján végezzük, találhatunk néhány kulcsfogalmat, amelyeket Weil a hit szinonimáiként használ. Ilyen a természetfölötti megismerés vagy az istenszeretet. Ez a belátás indokolja a címben is az istenszeretet szó használatát, amely Simone Weil számára oly kedves volt és amely éppen a „ratio-fides" témában a megfelelő kifejezés a weil-i szintézis tükrében. Weil hit-értelmezésének bemutatása előtt azonban még két fontos kérdést kell tisztázni: a hit és az Egyház ill. a hit és a kereszténységen kívüli vallások viszonyát. Hogy ezek a kérdések miként befolyásolják ill. határozzák meg Weilnek a hitről alkotott definícióját, az majd csak közvetett módon, a sajátos hangsúlyokon keresztül lesz látható. 1. A hit és az Egyház illetékessége Mivel a szenttamási ill. a tridenti hit-fogalom lényeges vonása az „Egyházra vonatkoztatottság", és Simone Weil kifejezetten szembefordul ezzel a hit-értelmezéssel, mindenképpen beszélni kell a személyes hitnek és az Egyház illetékességének a viszonyáról. Weil éles kritikájának mély (érzelmi) gyökerei vannak, de elméleti megfontolások is alátámasztják, így nyitott a „pozitív" értelmezésre és alkalmazásra. Van Simone Weilben valami aggódó, szinte görcsös bizalmatlanság minden kollektívvel szemben, amely talán a munkásokat elnyomó rendszerek és mechanizmusok elleni reménytelen harcban, vagy éppen a munkásmozgalomban és a kommunizmus ígéreteiben való csalódás miatt alakult ki benne. A kollektív az illúzió birodalma, az árnyaké a platóni barlangban. A társadalmi elismerés olyan, mint az ópium, amely elkábítja az embert, és megakadályozza az igazi valósággal való érintkezést, amely egy űr elfogadását jelentené. Ez minden hatalom és erőszak lényege, a Jelenések könyve által lefestett „nagy vadállat", amely azt kívánja, hogy imádják és istenítsék. Ezért kell az egészen Igazna ; — hogy megváltást hozzon — minden társadalmi elismeréstől megfosztva, köztörvényes bűnöző büntetését-halá- lát elszenvednie. A kereszténység, amely „par excellence a szerencsétlenek (malheureux) vallása", mint egyház, mint társadalmi intézmény, ugyanígy egy „nagy vadállattá", totalitárius rendszerré lett, amióta átvette az Ószövetség népének és a római birodalomnak az örökségét, mentalitását: mert mindkettő a hatalmat, az állam jólétét tette ideológiává, bálvánnyá. A vértanúk belső nyugalma és könnyedsége a halállal szemben nem az igazi hit gyümölcse, hanem az Egyházhoz tartozás eufóriája: „a vértanúk nem érezték magukat Istentől elszakítva (mint Krisztus), de az egy más isten volt..." (CH 1187): a kollektívum bálványa, hamis isten. Az Egyház „önösségének" legszomorúbb kifejezése Simone Weil szemében sok tan és megközelítés elítélése és kizárása, mert nem más ez, mint visszaélés a teljhatalommal, Krisztus üzenetének és az Egyház küldetésének a félreértése, és félreértése a hit-titkok igazi természetének is. 206
