Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
(S17). Ezért tekint el tudomány és érzékelés, ill. a tudományágak pontos megkülönböztetésétől, s ezért választottam ezen írásom címében is a megismerés kifejezést, amely annak minden formáját és szintjét képviselni hivatott. Másrészről Simone Weilnek vannak saját hangsúlyai is, amelyek nem helyettesítik ugyan a definíciót, de lehetővé teszik annak körvonalazását, hogy mit tart Weil fontosnak a tudományban, a megismerésben. Legelőször ezeket az egyéni hangsúlyokat kell szemügyre vennünk. 1. A valóság megismerése „Minden jelenségben azt kell olvasnom, hogy a világ létezik" (CH 1206), így lehetne megfogalmazni a megismerés feladatát, mely, bár banálisán hangzik, egyáltalán nem könnyű. Ez a világ ugyanis a látszat birodalma, „a dolgok... elhitetik velünk, hogy más módon valóságosak, mint amilyenek" (CH I 233). Platón „barlangjában" érezzük magunkat: az árnyakba kapaszkodunk, a képzeletbe menekülünk, ahol azt hihetjük, nem vagyunk alávetve a szükségszerűségnek. Hogy megismerhessük a valóságot, szinte kényszerítenünk kell önmagunkat, hogy kilépjünk a barlangból, s időbe telik, míg szemünk hozzászokik a fényhez. Platónnál ellentétben azonban Simone Weil gondolkodásában az igazi valóságot nem elvont ideák, egy másik világ, egy korábbi szellemi lét emlékei alkotják, hanem a mi világunk, ugyanezek a tárgyak, ugyanez az univerzum, csak más pillantással szemlélve: a valóságos és a képzeleti különbségét a világ eltérő „olvasata" okozza. A szükségszerűség fogalmán keresztül kell „olvasni" a világot: ez az a végső elv, amely minden jelenség mögött meghúzódik. Ennek a szükségszerűségnek a felismeréséhez, az igazi valósággal való érintkezéshez két út vezet: a szenvedés és a figyelem nevelése. Mindkettő betölti annak a „kényszernek" a szerepét, amely a barlangból való kijutás feltétele. Sokszor beszél Weil szenvedésről vagy fájdalomról, de a legjellemzőbb szava a malheur, amelynek jelentése igazából nem adható vissza egyetlen szóval. A malheur- nek, túl a szenvedés fizikai-testi vonásán, van társadalmi összetevője is. Gyökérte- lenség, végzetes sors, remény és szabadulás nélkül. Passzivitás, amely olyan, mint az anyag passzivitása a nehézkedéssel szemben. Az érzéki tapasztalás síkján az egyetlen lehetséges érintkezés a szükségszerűséggel. Ezért idézi Simone Weil teljes egyetértéssel a görögöket: a szenvedés, a szerencsétlenség elengedhetetlen feltétele a megismerésnek, a természetfölötti bölcsesség kapuja. „A szerencsétlenség (malheur) természete szerint néma" (EL 28): akik elszenvedik és ezért elmondhatnák, nem tudják megfogalmazni, akik pedig a szó monopóliumát bírják, privilégiumaik védelmében elrejtik az igazságot. Ezért az igazság mindig szerencsétlen (malheureuse), és csak azok mondhatják ki, akik a megaláztatás legalsó fokáig zuhantak. Az igazságnak nem adatott meg az ékesszólás adománya: ezért néma, elrejtett, személytelen és névtelen. Nem lehet megragadni vagy birtokolni, hanem csak közvetetten, a vágyakozáson keresztül lehet érinteni: koldulni és könyörögni kell érte. Ez a könyörgés a figyelem: intenzív, tiszta, szándék nélküli és szerető pillantás a valóságra; nem görcsös ragaszkodás és akarás, hanem megnyílás, önkiüresítés, lemondás, amely egyképpen fordul mindenhez, vagy még inkább nem fordul oda semmihez. De ha a figyelem egyetlen konkrét tárgyhoz sem tapad, ez egy űr elfogadását jelenti, vagyis türelmet, mozdulatlan, hűséges és talán magányos várakozást. Az alázat az értelem szintjén szinte szinonimája a figyelemnek, mely legvégül a halál tudatos vállalását jelenti, amint Platón megfogalmazta („Filozofálni azt jelenti: megtanulni meghalni"). 202
