Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Mártonffy Marcell: A vád szava és az egység lelke - az evangéliumi kommunikáció kérdéséhez
Attól kezdve azonban, hogy — növekedésével párhuzamosan — a keresztények közösségében a személyközi kapcsolatok különleges minősége erkölcsi-etikai szabályrendszerré szilárdul, és a tanítványi gyülekezetekben — az egyházakban — megjelennek az intézményesség jegyei, elindul a krisztusi tanítás értelmezésének folyamata is, amely az első egyetemes zsinatokhoz és az Újszövetség vallásának tételes megfogalmazásához vezet. Az értelmezésekben pedig óhatatlanul eltérések is mutatkoznak: a meghívottak és „megkegyelmezettek" közössége a krisztusi tanítást és az ennek fényében továbbgondolt ószövetségi örökséget új kontextusban, a „pogányok közt", eltérő nyelvi, kulturális és eszmei hatásokkal találkozva, meghívóként kell, hogy továbbadja. A Krisztussal való együttlét felszabadító, spontán mozzanatok sokaságában gazdag élménye a reflektált tanítás közvetettségében folytatódik. Némiképp leegyszerűsítve: a kegyelemben megigazult bűnösök a megértett hit jegyében kell, hogy rögzítsék a bűnös és az erényes élet, a hamis és az igaz tanítás kritériumait. Akezdetek egyházát Jézus újraeljövetelénekeszkatológikus feszültsége jellemezte, s ebben együtt volt az a négy „paraméter", amely idő múltán sem veszítheti el jelentőségét, s amely felé a jelenkor teológiája ismét megkülönböztetett érdeklődéssel fordul: az emlékezet és a megismerés, a szeretet etikája és a várakozás1 A húsvét vadonatúj emlékezete táplálta Krisztus-ismeret és a várakozásban telítődő szeretet- etika, vagyis a vissza- és az előretekintés szoros horizontja, a kettős közelségben felgyülemlő energiák olyan esélyt adtak az evangélium radikális megvalósítására, amelyhez képest a parúzia késlekedése — s így a kereszténység történetét fokról fokra kiterjesztő idő kihívása — merőben új helyzetet teremt. A világ megszentelésének küldetéséhez hozzáadódik a saját történelmi fejlődésútjukat járó, változatos kultúrák kritikus asszimilációjának követelménye. Nem szólva arról, hogy a polisz mindennapi — politikai, kulturális, közösségi — életében főként a népegyház megjelenésével, szükségképpen gyengülnek az evangéliumi ige következetes megvalósítását segítő kommúnió féltételei, s ezzel együtt annak a figyelemnek az esélyei, amely az emlékezet és a megismerés, az etika és a várakozás szempontjait a maguk teljességében szemmel tarthatná. A keresztény hit elterjedése — társadalmi méreteinek és intézményes formáinak kialakulása — s a keresztény cselekvés normáinak egyre tagoltabb és objektívebb megfogalmazása párhuzamban történik a személyességet biztosító, a hit továbbadásának interszubjektív lehetőségeit hordozó közeg meglazulásával. E folyamat rendkívül megnehezíti az egyetemes szeretet és az ítéletmentesség kiszabadítását az elvont, legfeljebb távoli ideálként szemlélhető krisztusi normák közül. Megkockáztathatjuk: a hit továbbadásának útján az igazság megismertetésével egyenértékű a törekvés egy olyan kommunikációs készség kialakítására, amelyben kiváltságos helyet kap a hit tartalmait közvetítő szellemi magatartás: a figyelem és a megértés tiszteletből fakadó igénye, a dialógus minősége, mindenkori nyitottsága a másik ember teremtményi méltósága felé. Azaz a vádló beszédről tudatosan lemondó „stilus christianus", mint a szeretet köznyelvi formája. 2. A vád hétköznapjai Jézus példabeszédeiben és találkozásaiban számos olyan igére és gesztusra figyelhetünk fel, amelyek — tapintatosan, olykor a történések rejtett jelentéseként — a vád mint jellegzetesen a hétköznapi kommunikációhoz tartozó, a tanítványok és a „szimpatizánsok" körét is megkísértő beszédforma ellen irányulnak. Könnyebb tartózkodni az ítélkezéstől a meghirdetett ige képviseletének és továbbadásának ünnepélyes, emelkedett alkalmai során, vagyis a deklaráció szintjén, mint oldottabb 195
