Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 1. szám - DOKUMENTÁCIÓ - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lelkiismereti döntés tisztelete. Német püspökök pásztorlevele az újraházasodott elváltak pasztorációjáról

Az érintetteknek segítő kezekre kell találniok nehézségeik megoldásához. A múlt árnyait nyílt beszélgetésekben kell feloldolgozni. „Be kell venni őket a hívek könyörgésébe, az egyháznak imádkoznia kell értük, bátorítania kell őket, irgalmas édesanyává kell lennie számukra, s ezzel is erősítenie kell őket a hitben és a reményben." (Familiáris con- sortio 84). Ezt viszont jobban kellene éreztetni az istentiszteleteken!

2. A szentségekhez, különösen is az Eucharisztiához bocsátás kérdése.

Az újabb egyházi megnyilatkozások egyértelműen kimondják, hogy az újraházasodott elváltak nem bocsáthatók az Eucharisztia asztalához, „mert életvitelük és viszonyaik objektíve ellenkeznek Krisztusnak és az egyháznak szeretetszövetségével, amit az Eucharisztia tesz láthatóvá és jelenít meg." (Familiáris consortio 84) Aki másként cselekszik, az egyház rendje ellen tesz.

Az egyház már régen megnyitotta az utat az újraházasodott elváltaknak az Eucharisztiához, ha személyes kapcsolatukban — bár szoros életközösségben — megtartóztatásban, mint testvérek élnek (vö. Familiáris consortio 84 és a Hittani Kongregáció 1973. április 11-i levele a püspökökhöz). Ez az „egyház bevált gyakorlata" (probata praxis Eccle- siae). Sokan természetellenesnek és elfogadhatatlannak tartják ezt. Megítéléséhez azonban realizmus és józanság kívántatik, de ugyanakkor diszkréció és tapintat is. Nem kevés újraházasodott járta végig ugyanis ezt a rendkívüli, esetenként hősies utat, bátran és áldozatkészen. Tiszteletet és elismerést érdemelnek. Nyilván nem mindenki képes ezt az életmódot hosszú időn keresztül megvalósítani, a fiatalok pedig csak ritkán.

3. Az adott helyzet differenciált szemléletére van szükség

A papok és püspökök is ismerik az érintettek nehéz helyzeteiét, ők is bánkódnak miatta. Már az is nagy segítség volna, ha a felsorolt lehetőségeket mindenütt ismernék és elfogadnák. De a „Familiáris consortio" még tovább is segít bennünket. Azt mondja ugyanis, hogy az egyház lelkipásztorai kötelesek „szigorúan megkülönböztetni az egyes szituációkat. Annak, aki igyekezett megmenteni az első házasságát, akit hibáján kívül hagyott el házastársa, más a helyzete, mint ha annak, aki saját hibájából tette tönkre egyhá- zilag érvényes házasságát. Van, aki a gyermekek nevelése végett kezdett új kapcsolatot, s lelkiismeretében szubjektíve meg van győződve arról, hogy az első, tönkrement házassága sohasem volt érvényes." (Familiáris consortio 84)

Az apostoli levél rámutat ezekre a különbségekre, azonban a következtetést rábízza a lelkipásztorok mérlegelésére. Ez nyilván nem vezethet önkényhez. Hosszú időn át azonban nem bízhatjuk az egyes lelkipásztorokra a különféle helyzetek megítélését.

Sok síkon (teológusok, tanácsok, szinódusok, fórumok) folyt a keresés, s most .már egyre jobban felismerhetők azok a mércék, amelyeket alkalmazva segítséget kapunk a szituációk megkülönböztetéséhez és megítéléséhez.

Csak őszinte számvetés vezethet felelősségteljes lelkiismereti döntéshez. Ezért elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk a következő kritériumokat:

— Akit súlyos mulasztás terhel az első házasság felbomlásában, annak el kell ismernie felelősségét, meg kell bánnia elkövetett vétkét.

— Emberileg biztosnak kell lennie annak, hogy lehetetlen visszatérni az első partnerhez, s a legjobb akarat mellett sem lehet életre támasztani az első házasságot.

— Amennyiben lehetséges, jóvá kell tenni az elkövetett vétket, meg kell téríteni az okozott kárt.

— Ide tartoznak az első feleséggel és az első házasságból született gyermekekkel szemben fennálló kötelességek (vö. CIC 1071. can. 1., 3. §).

— Tekintettel kell lenni arra, ha az első házasság felbontása nagy feltűnést vagy botrányt keltett.

— Kell, hogy a második házastársi kapcsolat már hosszabb ideje fennálljon, s megmutatkozzék az a szándékuk, hogy tartósan, a házasság rendje szerint akarnak együtt élni.

16