Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Divo Barsottival a buddhizmusról

Általános jó érzés ez minden kívánság nélkül. A kedély nyugalma, állandó megmaradás egy olyan állapotban, amelyben semmi sem izgatja az embert. Olyan belső béke ez, amelyben nincsen szenvedély. Nézze meg Buddha alakját, az önelégült bölcsesség szimbólumát, s utána a megfeszített Jézus Krisztust! Kinyújtóztatva a kereszten, végső agóniájában. Mert ő szeret; hiszen él. A buddhizmus azonban kiöl minden vágyat, hogy a semmiben éljen. S ezt nevezik aztán megszabadulásnak. Mitől? Mindentől. Az ember visszatér az eredeti semmihez.

— Megint csak a rossznak a kiiktatása.

— Emlékszem Paul Valéry költeményére: „Kár, hogy léteznek dolgok. Mert amikor nem voltak, az abszolút tisztaság létezett." A lét tehát bemocskolja a semmi tisztaságát. Hogy ne kelljen elismerni, ne kelljen kérni a létet, elfogadják a semmit. De a semmit nem lehet akceptálni. A semmi semmi. Elvetik Istent. Elvetik a Létet, amely nem ismer határokat és mértéket.

— A katolikusok között is divat a buddhizmus. S úgy gondolják, hogy ez minden nehézség nélkül összeegyeztethető.

—Teljesen lehetetlen. A buddhizmus egész útja abban áll, hogy tagadja minden lét tartalmát. A semmi abszolút volta ez.

— Megtalálható a szívnek ez a magatartása a keresztények bizonyos nézeteiben és magatartás- formáiban?

— Igen. Ahogyan az első századokban a görög kultúra is nagy veszélyt jelentett az egyházra. Az ismert ugyan egy istent, de az személytelen isten volt, az Egy. Az újplatonizmus miszticizmusa uralkodott. Ma nem védekezhetünk ugyanúgy az Ázsiából jövő tanokkal szemben, annál kevésbé, mert ezek az önszeretetnek hízelegnek és meggyőzik az embert arról, hogy önmaga ura. A közszemlére tett tolerancia és a szellem egy bizonyos nagyságának a varázsa ez. Egyszer azt mondta nekem Raimundo Panikkar: A keresztény embert a szeméről tudod megkülönböztetni a buddhistától vagy a hindutól. A keresztények szeme a dolgokon, a személyeken nyugszik. Eszreveszed, hogy néznek, s te is nézed őket. A buddhista szeme keresztülnéz rajtad. Te nem létezel; a tekintet nem érint. Ez a tekintet szabad. Állítólag ez a szabadság. Minden befolyástól szabad, tehát mentes minden szeretettől.

— Viszont a keresztény szabad, mert lekötött, mert egyesült. Nemde?

— Mi megtestesülésről beszélünk. Ez valami rendkívüli dolog. Isten ezen a módon kötötte magát kalandunkhoz. A megtestesülés azonban feltétele egy még csodálatosabb dolognak: egy 15 éves leány azt mondhatta Istenének: „Fiam!", s ami még rosszabb, dehogy, még jobb: Istennek úgy kellett megszólítania ezt a lányt: „Anyám vagy". Bizonyos értelemben Isten már nem szabad a szeretetében. Attól a pillanattól kezdve, hogy elhatározta, asszonytól születik, szeretnie kellett ezt az asszonyt. Rendkívüli dolog azt mondani: Istennek „kellett". De attól a pillanattól kezdve, hogy elhatározta, asszonytól születik, szeretnie „kellett" őt. Isten igazi Fiú. Tehát szeretnie kell.

— Miért vagyunk azonban olyan gyöngék a Kelet szuggesztiójával szemben?

— Mert nem éljük meg az életünkben Krisztus emlékezetét. Számomra ebben van az utóbbi évek nagy kísértése: kereszténységből ideológiát csináltak, pedig a kereszténység titok. Más szóval a kereszténység lényegét az a kapcsolat adja, amely létrejön és fennáll Isten és az ember között, Isten és te-közted. De ideológiát, törvényt csináltak belőle. Mennyire megrövidítették az igazi találkozás kalandját, amely találkozásból konkrét

190