Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Fila Béla: Párbeszéd Sigmund Freuddal. Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus
szély fenyegeti az embert, hogy elveszti önmagát. Ez a veszély a szabadsággal van ösz- szefüggésben. Heidegger szerint a pszichoanalitikus „élettörténet" egyáltalán nem történet, hanem valamifajta naturalista oksági láncolat, ok és okozat lánca, ráadásul annak is egy „konstruált" válfaja. A gondolkodó ember tisztán észleli a veszélyt és figyelmeztet a mélylélektannal szemben, hogy az analizált ember lényege szerint segítségre szorul, amit azonban nem empirikus oldalról, hanem máshonnan, a lényeg oldaláról kaphat. Minden projekciós elméletnek az a hibája, hogy nem veszi észre a lét jelentkezését, az együtt- létet, a jelen-létet, az itt-létet, amely pedig létezésünk lényegszerű vonása. A hiteles emberi létezéshez, „az ember lenni tudásához" eredendően hozzá tartozik a jelenvaló-lét. Az ún. projekció csupán elterelő manőver, olyan pszichológiai elképzelés, amely valójában eldologiasítja az ember létezését. Heidegger meg van győződve arról, hogy Freud mélylélektana képtelen meghatározni az ember lényegét. „Szemünk" kell legyen arra, hogy lényegszerűen meghatározzuk az ember világban való létét. Hogyan szerezhetjük meg ezt a látást? Fenomenológiai interpretációval, amely képes feltárni a szóban forgó létet. Ez pedig azt jelenti, hogy önmagunk létezésének megértéséhez hozzátartozik a Lét eredendő megértése. A magatartás, az emberi viselkedés mint olyan nem fiziológiai jelenség, hanem előzetes létmegértésen alapul. „Ösztönökkel mindig valami olyasmit próbálnak megmagyarázni, amit még egyáltalán nem is néztek meg" — mondja Heidegger. A pszichoanalízis tehát csak a helytelen létmegértésből következő létezést, a hanyatlás modifikációját látja a jelenvaló létből, az ösztönkésztetésekre redukált létezést. Ezt a szerkezetet tételezi tulajdonképpen a freudizmus, és az ember lényegét az ösztönszerűség formájában eldologiasítja. Szellemesen jegyzi meg Heidegger a freudi terápiával kapcsolatban, hogy „ilyen terápia esetén az ember véglegesen ki van kapcsolva, legjobb esetben is csak egy fényesre csiszolt tárgy lehet belőle". Ez a végeredmény akkor, ha az embert csak mint testet, anyagot tekintjük és a természettudomány módszerével akarjuk meghatározni. Hogy elkerüljük ezt a zsákutcát és hasznosíthassuk Freud pozitív eredményeit, ahhoz az embert, még a beteg embert is mindenkor jelenvaló létként kell értelmezni, csak így leszünk képesek arra, hogy az itt-létet a maga így-létében lenni-hagyjuk, — véli Heidegger. Üi Üí Igazán hálás lehet a hazai pszichológiai, bölcselő és teológiai kutatás Nyíri Tamásnak, hogy nyíltan és bátran szembe mert nézni a freudi kihívással, és kritikailag feldolgozta a metapszichológia által felvetett problémákat. Nagy szolgálatot tett a katolikus hitű és világnézetű embereknek, hogy szembenézett a keresztény hit nagy gyanúsítójával, az ateizmus képviselőjével, és sikerült eloszlatni a keresztény hit igazságával és valóságával szemben támasztott „pszichoanalitikus gyanút". (Herder, Budapest, 1993) „... a konkrét ember Istenre irányuló konkrét transzcendenciája belső mozzanatként mindig magában rejt egy szabad döntést. A szabad döntés nem a megismerés puszta következménye, hanem éppenséggel meghatározó tényezőinek egyike. Ez viszont a következőt jelenti: a legmélyebb igazság egyben a szabadabb is. Az Istenről való ismeret igazságát — hogy valaki minek s kinek tartja Istenét —, egyszersmind szeretetének rendje vagy éppen káosza határozza meg... Valamely változtatás ezeknek a dolgoknak az ismeretében mindig egyúttal ’megtérés’, nem pusztán holmi nézetváltoztatás vagy új kutatási eredmény. így hát minden egyes embernek olyan Istene van, aki az ő szellemi erőkifejtésének és erőkifejtése módjának megfelel... Hogy egy gonosztevő számára valamely matematikai igazság könnyedén elmagyarázható, egy istenbizonyítás viszont nem, az semmiképpen sem az előbbi erejének, s az utóbbi gyönge- ségének a jele, hanem arra figyelmeztet, hogy a különböző ’bizonyítások’ más és más mértékben követelik meg magának az embernek a személyes belső erőkifejtését.” Karl Rahner 169
