Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - König, Franz - Varga Mária Ilona (ford.): Karl Rahner teológiai gondolkodásának összehasonlítása a "Lumen gentium" zsinati konstitúcióval
kinyilatkoztatása a világon maradandóan jelen van Jézus Krisztusban". Rahner kijelentése a Lumen Gentium 1. fejezetének gondolatmenetét követi, miközben elmélyíti értelmét. Ennek alapján — az egyház üdvtörténeti eredetére kérdezve — így fogalmazza meg tételét: „Az egyház Jézus halálából és feltámadásából ered a Megfeszített és Feltámadott eszkatologikus jelenvalóságának mozzanataként". Ez a kifejtés teljes mértékben megfelel a Lumen Gentium első fejezete teológiai-dogmatikus irányvonalának. Rahner több helyütt is foglalkozott az egyházzal mint történelmi és mint eszkatologikus valósággal: Mivel az egyház történelmileg szabad alapítás révén jön létre, ezért mint ilyen döntés visszavonhatatlan érvényű: „Az egyház a mindig egyirányú történelemben halad, amelyben nem veszíti el legitim múltját, ugyanakkor — e kiszámíthatatlan, fájdalomtól beárnyékolt történelem keretében — mindig Jézus Krisztustól, a Megfeszítettől és Feltámadottól ered" — „ha ez az örömhír nem némul el és nem múlhat el, amennyiben az emberiség határtalan reményére válaszol, akkor az egyház sem múlhat el, mert azok közössége, akik ezt az örömhírt helyezik hitben és reményben egzisztenciájuk középpontjába... Az egyház jövője Isten és az örök élet számunkra". 3. Zarándok egyház és a bűnösök egyháza A világ megpróbáltatásainak kitéve a „szent egyház" a bűnösök egyháza is: „Mialatt a földön vándorlunk — megpróbáltatás és üldözés közepette haladva az Ő [Krisztus] nyomdokain — társulunk szenvedéseihez, mert a test a földhöz tartozik, vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk" (LG 7). Az egyház tudja, hogy zarándokol és még nincs a beteljesedés állapotában. A bűn állandóan kísérti a tagokat, míg a Főben már felragyogott és valósággá vált a végérvényes üdvösség: „Csakhogy Krisztus szent, ártatlan, szeplőtelen (Zsid 7,26), bűnt nem ismert (2Kor 5,21), az egyház viszont, amely bűnösöket foglal magába, egyszerre szent és megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és megtisztulásnak útját járja szüntelen. Az egyház vándorolva járja útjait, a világ üldözi, az Isten vigasztalja. Az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg Ó el nem jön" (LG 8). Ezért szükségszerűen összekapcsolódik az „ecclesia crucis" és az „ecclesia glóriáé". A Teológiai Komisszióban Rahner igen a szívén viselte ennek a fejezetnek a kidolgozását. A zsinat utáni időszakban készült írásaiban ismételten felvetette ezt az aspektust. A „Schriften zur Theologie" negyedik kötetében részletesen is kifejti. Kiindulásként leírja, hogy a II. Vatikánumnak az egyház lényegével foglalkozó dekrétuma nem szándékozott teljes körű ekkleziológiát adni. „Másrészt olyan zsinati dekrétum sem született, amelyik az új eretnekségekkel szemben az egyházi tanítás egyik vagy másik kifejezett pontját ragadná ki, tisztázná és venné védelmébe. A Lumen Gentium az egyházról szól, ám arra törekszik, hogy az egyház lényegének bizonyos fokig mindenre kiterjedő és valamiként lekerekített meghatározását adja, úgy, amint ez már a dekrétum egészének felépítéséből következik." Mindazonáltal Rahner sajnálja, hogy a dekrétum a bűnösök egyházának kérdését nem tárgyalta olyan világosan, azzal az intenzitással és részletességgel, ahogy azt elvárnánk. Ezzel együtt figyelemreméltó gondolatokat talál a dekrétumban a bűnnel terhes egyház témájának lehetséges teológiai kifejtésére vonatkozóan. Az egyház lényege szerint „ecclesia peregrinans", s mint „ecclesia viatorum" mindig „ecclesia semper reformanda". Az evilág történelmében „zarándokúját járó Isten-népe" kép egyfajta vezérfonalként szolgál a zsinat ekkléziológiájában. Bár a keresztények bűnei sebet ejtenek az egyházon, mivel azonban maga az egyház „képes vétkezni és bűnt elkövetni", ezért szükségképpen „megújulásra is képes". A bűnről pedig minden keresztény tudja, hogy Jézus Krisztusban legyőzetett s elveszítette felettünk hatalmát. Mivel az egyház eszkatologikus beteljesedése felé halad — sőt, azt már önmagában hordozza, úgy, hogy felsejlik benne —, éppen ezért az egyház „ecclesia sancta", „sponsa immacu- lata", „gens sancta" és „populus Dei sanctus". 148
