Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A keresztény család
értékeket saját utódjaik s majd azok családja számára átadni, annál könnyebben fog lelkűk megszabadulni az egoizmus és gyávaság kísértésétől. Ha viszont ennek ellenkezője történik, ha teremtő hűségük erejében nem akarnak felelős módon cselekedni, élni, akkor családjuk közössége egyre inkább szegényes, netán sekélyes érdekközösséggé válik. E teremtő hűség közel áll az evangélium világához, de még nem abból forrásoz. Nem, mivel a teremtésadta ősi emberi igényekkel és kötelezettségekkel függ össze. Mindazonáltal ez a teremtő hűség keresztény világunkban transzcendentális fényben is ragyog, s a kegyelem által támogatott erővé válik. Azt a kötöttséget, mely a Teremtő s az élet felé fordítja a teremtményt, minden kereszténynek nagy kincsként és erőforrásként kell tekintenie. Amikor annak a sajnálatos módon tapasztalható ténynek igyekszünk magyarázatát adni, hogy a keresztények is egyre többen válnak érzéketlenné e teremtő hűséggel szemben, meg kell állapítanunk, hogy az ilyenek egyre jobban elveszítik — Gabriel Marcel kifejezésével élve — a „reménység iránti érzéküket". Ezt az érzéket számos ember lelkében kétségtelenül korunk nagy réme a gond, a létbizonytalanság bénítja meg. Az a gond és aggódás, mely nem csupán a reális látókat, de olykor még a derűs életfilozófiával rendelkezőket is megkísérti. Valljuk be, nem ok és alap nélkül — ha számbavesszük napjaink égen s földön leselkedő veszedelmeit. Korunk légköre még a jószándékúak, a jót cselekvők számára is „szennyezett", miazmákkal telített. A tisztulást és szabadulást csakis a belső és külső megújulástól várhatjuk. Ezt a megújulást — remélhetőleg — sietteti az élettel szemben vállalt „teremtő hűség" gondolatának ébrentartása. A nyomasztó gondoktól való szabadulás útján járnak azok a keresztények, akik családi életüket szent hivatásként tekintik, élik meg. Az ilyenek már ráléptek a „teremtő hűségnek" sajátosan keresztény útjára. Ismeretes, hogy az egyház szentségei között — a „szükségkeresztségen" kívül — az egyetlen, amelyet világiak (laikusok) szolgáltatnak ki: a házasság szentsége. A pap áldása itt nem egyéb, mint a kölcsönös ígéret pecsétje. E szentségben a családalapító nő és férfi szoros értelemben válik részesévé a Szent Péter által említett „királyi papságnak". Szent Ágoston szerint a szülők a családban gyermekeik „püspökei", akik részt kapnak a püspöki vezető és tanító hatalomból (Tract, in Joh. 51.13). Még tovább mehetünk: a keresztény család minden tagja apostoli hivatást tölt be, amikor életével tesz tanúságot hitünkről. Ez a tanúságtétel nem „szónokló", buzdító, tanító beszédekben nyilvánul meg, hanem a minden prédikációnál beszédesebb élet-hitvallásban. A keresztény család életét — paradoxonos kifejezéssel — olyan hivatásnak nevezhetjük, melyet azok is vállalhatnak, akiknek egyébként nincs semmiféle hivatásuk. Ha egy férfi vagy nő nem is találta volna meg élete „nagy hivatását", önmagát azonban a tanúságtevő családi élet szolgálatába állította, joggal mondhatja el, hogy „egész" ember, akinek nemes és tudatosan vállalt élethivatása van. Az, mert az életnek, az élet Urának állt szolgálatába.' A családi életet hivatásként vállaló magatartásnak egyszersmind szakrális, szentté formáló jellege és ereje is van. A keresztény család tagjairól is elmondhatjuk Szent Pállal, hogy „meghívott szentek", akiket Krisztus „név szerint ismer és hív magához". A keresztény család a természetes alaptól, az életet szolgáló „teremtő hűségtől" fel tud és fel is kell, hogy emelkedjék ezekre a megszentelt magaslatokra. Ezeken járva már természetessé válik, hogy az élet szolgálata azonos a krisztusi élet gazdagságának továbbadásával, az életnek testi és lelki vonatkozásban történő gyarapításával. A krisztusi titokzatos test épp erre a reális hús-vér emberi alapra épül. Ismételten szóltak erről korunk pápái, amikor hangoztatták, hogy a kereszténységnek a természettel adott bázisra építve kell lelki értékekben is gazdagodnia. A család a keresztény élet iskolája „A keresztény család a keresztény életnek olyan iskolája, melyet semmiféle más iskola nem pótolhat" — mondotta XXIII. János pápa. (Princeps pastorum, 1959.XI.28) Ha a keresztény szülők úgy vélekednének, hogy a fizikai életen s táplálékon kívül egyebet nem adhat11
