Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Werbick, Jürgen - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Házasság és család - krízis és megújulás
tünk egymásnak, de lehet, hogy csak vigaszdíj, esetleg — Isten mentsen — nyeretlen sorsjegy. Ez a játék önmagában a nagy ígéret, az elutasíthatatlan kockázat, az izgató, de ugyanakkor fájdalmas kihívás, hogy „játsszunk mi is", menjünk bele a játékba és mind jobban „legyünk benne a játékban". A játék ígérete, hogy együttes játékunk — függetlenül attól, hogy a „játékszabályok" változnak, hogy mennyi a tét, hogy mit veszítünk — marad az alapja az egymásban talált örömünknek. S a kockázat: életre-halálra megy a játék, bol- dogságra-boldogtalanságra; olyan játék, amelyben mindent megnyerhetünk és mindent elveszíthetünk; vidám, komoly, gyönyörrel és fájdalommal teljes játék, amelyben mindent föl kell tennünk egy lapra, ha — közösen — nyerni akarunk; olyan játék, amelyben sok mindennek, szinte mindennek meg kell változnia, ha azt akarjuk, hogy boldogítóan folytatódjék, sőt, melynek vereségeken és katasztrófákon keresztül is folytatódnia kell. Igényes, veszélyes, kiszámíthatatlan játék; lehet boldogító, de lehet belőle unalmas, mindig egyforma húzásokba merevedett játék is. Játék egymással és egymás ellen, amelyben nem akarja egyik a másikat kijátszani, kiszorítani, hanem a másikkal együtt akar nyerni; de persze olyan játék is, amelyben mindenkinek a maga boldogságát kell keresnie. Van benne valami a versenyből: ki az „erősebb"? De végül is itt csak akkor van értelme az erőnek, ha az ember a másikért lehet erősebb, s annak is tud örülni, ha egyszer ő a gyengébb. Paradox játék, nyilvánvalóan. Olyan amit elveszít az, aki mindig csak nyer. Olyan, amelyben végeredményben az a cél, hogy a játékosok megnyerjék egymást, hogy egymással, egymásért és egymással szemben legyenek gyengék és erősek, hogy egymással és egymással szemben tanulják meg, mennyi gyönyört és terhet jelent, ha vállalják ezt a játékot, mennyi vitát, örömet, bátorságot, dühöt és szomorúságot. így tehát ennek is — mint minden játéknak — elsősorban önmagában van az értelme. Már nem csupán az időnek többé-kevésbé kultivált „eltöltése", hanem maga az értelmesen alakított idő, az idő az ifjúság és az öregség között, az idő mint megmaradó és megújuló ígéret, mint folyton újra eljövő, magát odaajándékozó idő — az üdvösség ideje. 3. Házasság és idő Mindez naivnak és idealizálónak tűnik, ha megnézzük, hogy mit csinál az idő a szerelemmel, és talán minden szeretetkapcsolattal: mennyi mindent tesz benne „szokásossá", megszokottá, hogyan nyűvi el az idegeket, hogyan koptatja el a kezdetben örömmel vállalt toleranciát a másik egyéni vonásaival szemben, hogyan ássa alá a baráti érzelmeket, a jóakaratot, hogyan teszi kérdésessé az egymásban talált gyönyört és örömet, hogyan állít újra meg újra az elé a kérdés elé, hogy mehet-e ez egyáltalán tovább, s ha igen, hogyan, s hogy minek kell ehhez megváltoznia. Házasság — Lorenz Wachinger találóan írja le — legjobban úgy értelmezhető, mint tiltakozás a mindent megváltoztató, mindent szétbomlasztó és elkoptató idő ellen; a házasságban azt az ígéretet valósítjuk meg, hogy a házasságban töltött idő számunkra nemcsak a kopás ideje lesz, hanem legalább annyira az érés, sőt az üdvösség ideje.2 A pusztán elmúló, elkoptató és kifosztó idő elleni tiltakozás a játék nyomában jár, hiszen ez is lehet az idő: fájdalmasan jót tevő változás és új lehetőségek ideje; kihívás lehet, kezdet, amely nem szűnik meg soha újrakezdődni. Az idő megélése dönt láthatóan arról, hogy miként tapasztalja meg a férfi és a nő a házasságot, miként tapasztalja meg benne önmagát. A házasság szentségi jellege — s erre mutat rá Wachinger — egy specifikus idő-perspektívát fog teremteni és megvédeni: a házasság szentsége mint „tiltakozás az idővel való bizonyos egydimenziós bánásmód ellen ..., amely megfosztja az embereket önmaguktól és lehetetlenné teszi a mélyebb kapcsolatokat"; mint „jajkiáltás az ellen a kísértés ellen, hogy úgy kalkuláljuk az együttélést, mint használati tárgyaink amortizációs idejét"; mint „annak az ideológiának a kritikája, hogy az üres, végtelen, közömbösen múló kozmikus idő vagy a természet érzéketlenül életet szülő és életet kioltó ideje, vagyis 'halálba vivő idő' az egyedüli fontos az ember számára".3 133
