Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Békés Gellért: New Age: Ígéret vagy ábránd? - Értelmiségi fiatalok útkeresése
értelmiség körében toborozza híveit. A. Bailey nem akart új vallást alapítani, ősrégi vallási bölcsességről beszél, amit korunk társadalma csak most kezd felfedezni. Ő is megtapasztalta, mint kortársai közül annyian, hogy az ipari társadalom tudományos ismereteivel és technikai alkalmazásukkal teremt ugyan bizonyos materiális jólétet, de végülis nem tudja boldogítani az embert. Technikai civilizációnk belső ellentmondása nyilvánvaló: az emberibb életkörülmények megteremtésére hivatott ipari fejlődés valójában beszennyezi a természetet és egyre embertelenebbé teszi az életet. Társadalmi problémáinkat sem tudjuk megoldani: a szocializmus akarva-nem akarva béklyóba köti szabadságunkat; a kapitalizmus viszont, visszaélve a szabadsággal, többnyire akadályozza az anyagi javak méltányos megosztását. A fiatal értelmiség kiábrándultán tekint ezekre a merőben materiális szemléletű társadalmi rendszerekre, s a kor túlzottan racionalizált életformájával szemben szellemi és lelki értékek személyes átélése és megtapasztalása terén várja az egyén és a társadalom belső megújulását. Pontosan ezt a feladatot akarja vállalni a New Age. Véleményük szerint sem korunk keresztény egyházai, sem a többi világvallás vagy ideológia nem képesek megújítani az embert, mert vallási és erkölcsi tanításaik, társadalmi szervezetük és intézményeik többnyire elavultak. Ezért visszatérést hirdetnek az eredeti forráshoz: ahhoz a vallási bölcsességhez, amit a plátói bölcselet, a gnosztikus hagyományok, az ezoterikus vallások, sőt Eckhart mestertől Keresztes Szent Jánoson keresztül Teilhard de Chardin-ig a keresztény misztikusok őriztek meg. A megújulás csakis az istenséggel közvetlen kapcsolatból származhat, — e vallási hagyományoknak ez a lelkűk. Enyhén szólva meglepő, hogy ennek érdekében nem válogatják meg jobban eszközeiket. A vallási okkultizmus különböző formái, mint spiritizmus, asztrológia, mágia stb. vagy magasabb fokon akár a jóga és a transzcendens meditáció, akár más teozófiai vagy antropozófiai elméletek és gyakorlatok, — mindez szolgálhatja az új vallás ügyét; sőt, élettani vonatkozásban az akopunk- túra is és a természetes gyógymód egyéb praktikái. Bizonyos szinkreista egyvelegben valamennyi elfér az új évezred humanista vallásában, vagy vallásos humanizmusában. íme, az ígéretes ajánlat. De lehet-e ilyesmit kritikai megfontolás nélkül elfogadni? A kritika nyilván joggal értékeli a belső megújulásra irányuló törekvést. Kiszabadulni az ipari társadalom materialista béklyóiból, szakítani a merőben racionális gondolkodással és a mesterkélt társadalmi rendszerekkel, megnyílni a lét spirális távlatai felé és kibontani az ember minden szellemi és lelki képességét, — mindez jogos igény és humánus törekvés. Emberségünknek ez a teljesebb megélése harmóniát teremthet bennünk, belsőleg szabaddá tehet, s egyúttal megtaníthat embertársainkkal és a természettel, sőt magával a kozmikus mindenséggel is összhangban élni. A kozmikus mindenséggel? Voltaképpen itt kellett volna kezdenem, mert a belső megújulást ebből eredeztetik. A mindenséget valami mérhetetlen szellemi erő járja át, s ez éltet minden létezőt. A New Age szerint ebbe a személytelen istenségbe kell elmerülnie az embernek, hogy újjászülessék a lét harmóniájára. Ezt tették az emberiség karizmatikus vallási tanítói: ezt tette Buddha, Hermész, Mózes, Krishna, s végül maga Jézus. Ám a bökkenő, főleg Jézus esetében éppen az, hogy evangéliuma központjában a személyes Isten áll, nem az ember. Mielőtt az ember keresné Istent, az Isten keresi tékozló fiát. Jézus ezt a bármiféle emberi törekvést megelőző istenszeretetet hirdeti. Az ember arra van hivatva, hogy ezt a szeretetet hittel fogadja és átadja magát neki. Isten üdvözíti az embert, nem az ember önmagát. Aki önmagát akarja üdvözíteni, az valójában bálványt farag: eszményített önmagát imádja, pedig írva van: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!" Ám, ha az emberről sem akarunk elfeledkezni, akkor sem kell a New Age receptjéhez fordulnunk. Az evangéliumi paradoxon megadja a helyes választ: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt" (Mt 16,25). Ezért: „Keressétek először az Isten országát és annak igazságát, s ezeket — mindazt, ami valódi emberi érték — mind megkapjátok" (Mt 6,33). Ez nem a New Age humanista vallása, hanem az élő Isten vallásos humanizmusa. Az első hiú ábránd, a második a küzdelmes valósulás és a végső beteljesülés isteni ígérete. 127
