Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus, a tökéletes Ember
TANULMÁNYOK Gál Ferenc JÉZUS, A TÖKÉLETES EMBER Amikor a „tökéletes ember" megnevezést Jézusra alkalmazzuk, annak tulajdonképpen kettős értelme van. Egyrészt azt akarjuk kifejezni, hogy bár a második isteni személy megtestesülése volt, annak ellenére igazi földi emberi természettel rendelkezett, „mindenben hasonló lett hozzánk a bűnt kivéve" (Zsid 2,17; 4,15). Ilyen értelemben mondja a II. Vatikáni zsinat is, hogy „Krisztus a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), tökéletes ember, aki emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett és emberi szívvel szeretett" (Egyházról 22). Másrészt az állításban az is benne van, hogy benne az emberi lét és képesség elérte azt a végső határt, amit valóban teljességnek, tökéletességnek kell mondanunk. Jelenleg ebben az értelemben akarunk róla beszélni. Hasonlóképpen figyelembe kell venni azt is, hogy amikor emberi tökéletességet emlegetünk, már feltételezünk egy modellt, egy eszményképet, és ahhoz mérjük állításainkat. Ma kétségtelenül a közösségi életforma lépett előtérbe, azért jó és tökéletes embernek azt mondjuk, aki a közösség békéjét, jólétét elősegíti, akiben van személyes vonzerő, és akiben háttérbe szorulnak a szenvedélyek. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus kétségtelenül a megbékélést, a szelídséget, a türelmet és a segítő sze- retetet hirdette. Elhangzott róla olyan megállapítás is, hogy ő a „másokért élő ember." Ilyen alapon írhatott róla könyvet Ivan Machovec, prágai filozófus 25 évvel ezelőtt ezzel a címmel: Jézus ateisták részére. A kereszténység azonban mindig azt tartotta, hogy Jézusról csak akkor kapunk teljes képet, ha a történeti, lélektani, karakterológiai és szociológiai szempontokon kívül teológiailag is tisztázzuk alakját. Az evangéliumok és az egyházi hit nemcsak úgy tanúskodik róla mint tökéletes emberről, hanem úgy is, mint rendkívüli emberről, akinek rendkívülisége megmutatkozott karizmatikus erejében, messiási, sőt istenfiúi öntudatában, az Isten ügyével való abszolút azonosulásban, és főleg abban a szerepében, hogy benne az emberi üdvösség valósul meg: a bűnök bocsánata, a feltámadás és az örök élet. Mindezt az egyházi hagyomány abba a hittételbe foglalta bele, hogy ő egy személyben valóságos Isten és valóságos ember. Az evangélium egyszerű olvasása is meggyőz arról, hogy Krisztus emberi tudata és viselkedése valamilyen belső szellemi és természetfölötti forrásból táplálkozott. Ezért vele kapcsolatban kezdettől fogva felmerült az a kérdés is, hogy ilyen létalapon megmaradt-e igazi embernek, tehát beszélhetünk-e nála valódi emberi tökéletességről, vagy ő a mindenség teremtőjének olyan rendkívüli belenyúlása történelmünkbe, akit inkább csodálni kell, mint a magunkénak vallani. A válasz már ott van az apostoli igehirdetésnek ilyen kitételeiben: „Olyan főpapunk van, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett" (Zsid 4,15). A teológia bevonása egyúttal arra is kötelez, hogy világosan megjelöljük azt a módszert, ahogyan Krisztus jellemét, teljességét bemutatjuk. A róla való beszédnek évszázadokon át a közvetlen alapja a kalcedoni dogma volt (451-ből), amely szerint az örök Fiú személyében az isteni és az emberi természet változás és keveredés nélkül, elválaszthatatlanul egyesült, ezért ő valóságos Isten és valóságos ember. Ebből következett természetesen az, hogy embersége hordozott olyan természetfölötti kiváltságokat, amelyek szükségesek voltak messiási küldetésének betöltéséhez, sőt istenfiúi teljességéhez. Ami4