Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kremer, Jacob - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szó szerinti hűséggel - nem betűről betűre. Az egyszerű bibliaolvasás határai és lehetőségei
okának a vizsgálatát követelték. Különösen is áll ez a XVIII. századi felvilágosodás óta, amely letette természettudományos és technikai korunk alapkövét. Azóta alaposabban vizsgálják a természet öntörvényűségét (Istennek mint első oknak és a természeti erőknek mint másodlagos okoknak a megkülönböztetése), az embernek a világban elfoglalt különleges helyét (gondolkodó alany a világ általa megfigyelt és uralt többi részével mint tárggyal szemben), valamint a jelen és a múlt közötti időbeli különbséget. Amint a természettudomány kutatja a természetet, hogy mindent objektíve, mindenki számára ellenőrizhető módon határozzon meg (szemben a korábbi, kevésbé kritikus észlelésekkel például az égitestek esetében), ugyanebben a szellemben vizsgálják kritikusan a múlt dokumentumait is. Archeológiái és paleontológiái fölfedezések arra kényszerítik a tudósokat, hogy sok, eddig magától értetődő föltételezést korrigáljanak (például az emberiség és a föld korára vonatkozóan). Viszont a természeti törvények ismerete és a világnak ezek által lehetségessé vált birtokbavétele odáig vezetett, hogy sokan ezt a tudást tartják egyedüli mércének abban a tekintetben, hogy egyáltalán mi lehetséges, és mi nem. Ez a pozitivista beállítottság — csakis a poziüve bizonyítható lehetséges — még ma is gyakran szkepszist ébreszt azokkal a szövegekkel szemben, amelyek olyan területekről és eseményekről beszélnek, melyek nem bizonyíthatóak objektíve mint „tényanyagok". A német „Tatsache" jellemző módon a XVIII. században alkotott fogalom — az angol „matter of fact" (res facti) fordítása. Ez áll (pl. a csodák esetében) Istennek a világ folyásába történő beavatkozásairól szóló tudósításokra éppúgy, mint a halál utáni életre utaló kijelentéseire (föltámadás, örök élet). Aki találkozik ezekkel az újkori fölismerésekkel, az már nem tudja olyan elfogulatlanul olvasni a Biblia mondatait, mint azelőtt. Másodszor: a lélektan és a szociológia már jó pár éve élesebbé tette szemünket az olyan (sokszor nem tudatos) motívumok és társadalmilag indokolt törvényszerűségek iránt, amelyek jelentősen befolyásolják a szövegek keletkezését, struktúráját és hatását. Ma már általánosan elismerik, hogy az antik szerzőknek sok, tudósításszerű szövegét nem szabad egy konkrét eseménysor jegyzőkönyveként fölfogni (pl. a két különböző teremtéstörténet, a bűnbeesés és a vízözön története, a Királyok két könyvének mondái és egyebek). Ezek egyszerűen más kultúrkörből származnak, és olyan ábrázolásmóddal élnek, amelyek ma már nincsenek szokásban. Áll ez az evangéliumokra is. Ezeket sem szabad — amint manapság újból megkísérlik — „Jézus-életrajzoknak" fölfogni (legtöbbször éppen a minket érdeklő életrajzi adatokkal), hanem éppen ellenkezőleg, mint olyan iratokat kell olvasnunk ezeket, amelyek — az ősegyház hitétől hordozottan — Jézus életének, működésének, halálának és föltámadásának a jelentőségét hirdetik. Aki elfogulatlanul (állítólag szó szerint) történelmi tudósításokként értelmezi ezeket, az hamisan és semmiképpen sem szó szerinti hűséggel interpretálja, mert olyat tart „szó szerintinek", amit az evangélista ezekkel a szavakkal egyáltalán nem akart mondani. Az ilyen hasonlít ahhoz az emberhez, aki a katakombák egyik képét (pl. Lázár föltámasztását) vagy egy régi festményt mai fénykép kritériumaival értékeli. Éppen ezért a bizonyos körökben védelmezett, állítólagos hagyományos bibliaértelmezés úgy viszonylik magához a Bibliához és ahhoz, ahogy azt az egyházatyák értelmezték, mint egy XIX. századi giccses gipszfigura egy régi ikonhoz. Amikor a biblikusok figyelmeztetik a mai bibliaolvasót a bibliai nyelv és ábrázolás- mód sajátos voltára, valamint annak újkori szemléletére, elengedhetetlen szolgálatot tesznek neki és megóvják a téves értelmezésektől. Megvédik ugyanis attól, hogy csupán betűket és szavakat olvasson, hogy azokat a saját, történelem befolyásolta szemléletével hamisan értelmezze, s így félreértse azt, amit a régi nyelven és régi képzetek szerint írók valóban írni akartak. A biblikus tudós ezzel olyat tesz csak, amit már Jézus is tett Mk 12,24-27 szerint, amikor figyelmeztette a szadduceusokat, hogy rosszul értik a Bibliának a holtak föltámadásáról szóló tanítását. Az egzegéták, hogy elvégezhessék ezt a szolgálatot, fölhasználják a ma rendelkezésre álló módszereket, amelyek lehetővé teszik a régi szövegek megvilágítását azok ábrázolásmódja és keletkezéstörténete beható elemzése által. Információiknak viszont — ez a 67
