Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lambert, Willi - Horváth Ilona (ford.): Miért - mit - hogyan gyónjak?
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Willi Lambert SJ MIÉRT — MIT — HOGYAN GYÓNJAK? I. GYÓNNI — MIÉRT? Talán ismerős Friedrich Schiller „Teli Vilmos" című drámájának egymondatos tréfás összefoglalása: „lövés gyümölcsre". Valóban az a drámai csúcspont, amikor az apának a saját fia fején lévő almát kell nyilával lelőnie, mégis túlzott rövidítés volna, ha az egész darab gazdagságát ebben az egy mondatban akarnánk kifejezni. Nem volna-e hasonló lerövidítés, ha a gyónásról akarván beszélni, csupán ezek a szavak jelennének meg szemünk előtt: „Gyónom..." „...feloldozlak téged bűneidtől..."? — annyit jelentene, mintha a tékozló fiúról és az irgalmas apáról szóló történetet, melyet Lukács evangéliuma mond el nekünk, a következőképpen kurtítanánk meg: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened" (Lk 15,18). Holott sokkal többről van itt szó; családi és generációs problémáról, egy élvezetekkel töltött életről, amely a sertésvályú mellett ér véget, visszaemlékezésről a jó atyai házra, bűnbevallásról és fáradságos, kísérletről az idősebb fiúval a testvéri megbékélésért. Végül a történet csúcspontja: „Illő, hogy vigadjunk és ünnepeljünk, mert testvéred halott volt és életre kelt" (Lk 15,32). A befejező mondatban már benne rejlik az első válasz a gyónni — miért? kérdésre: „Azért gyónok, mert Isten, az irgalmas Atya Jézus által meghív a vele való közösségre, és mert ebben részt akarok venni, az ég és önmagam határtalan örömére!" Ha azonban őszinte vagyok és felteszem a kérdést, hogy gyónásaink valóban az öröm történetei, vagy inkább félelmetes rémmesék, akkor bizony következhetnének azok a történetek, melyek mind egyformán kezdődnének: „a gyónás nehézséget jelent számomra, mert..." — szégyellem magam, amikor egy kínos vétkemet meg kell vallanom, — mindig ugyanazt kell meggyónnom, — egyszer indiszkrét módon kifaggattak, — elegem van abból, hogy egész életemet bűntudatban és aggályok között éljem le, — Istennek gyónás nélkül is megvallhatom bűneimet, — már nem világos számomra, mi is a bűn. Megvizsgálhatjuk ezeket a kifogásokat és még sok más indoklást is. De megtehetjük azt is, hogy egyszerűen megkérdezzük magunktól: hogyan lehet, hogy vannak keresztények, akik azt mondják: „Atya, én örülök a gyónásnak!" Hogyan lehetséges ez? Valószínűleg rátalálunk a válaszra, ha a kissé szűk gyóntatószéket kitágítjuk ünnepi teremmé és értelmezzük a falon olvasható három feliratot: 1. „A szeretet nem enged magának határt szabni a gonoszság által!" A törvényért buz- golkodó Pál, aki vallásáért kész volt embereket a halálnak kiszolgáltatni, megtapasztalta ezt az igazságot. Isten határtalan, megfoghatatlan szeretetétől legyőzve írja a Rómaiaknak szóló levelében: „Isten azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk... mert ha Fia halála kiengesztelt Istennel, akkor amikor még ellenségei voltunk, mennyivel inkább megszabadultunk élete által most, hogy már megszerezte nekünk a kiengesztelődést" (Róm 5,6-10). Arról van szó, hogy Istent irántunk való szeretetében semmi sem tarthatja vissza, sem erőtlenség, sem bűn, sem ellenségeskedés. Nem mondja: „Csak akkor szeretlek téged, ha... csak addig szeretlek, amíg... megvonom tőled szeretetemet, amennyiben nem..." Elmondom ugyanezt egy kisleányról szóló mesével: A kutya egy napon hazatérve a 55
