Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: A kérdések kérdése
megkérdezte a hívatlan látogatótól, hogy mit keres ott? A rémült fiatalember bevallotta, hogy ő szöget lopni jött, mert a házépítéshez szüksége van rá. Óriási meglepetésére a misszionárius atya nem adta őt rendőrkézre, hanem megajándékozta az áhított építőanyaggal. A történet vége: a japán fiatalember gyorsan felépítette testvéreinek a házat, aztán megkeresztelkedett és belépett a szalézi rendbe. — A történet nagyszerűen szemlélteti, hogyan válhat „áttetszővé" a világ számunkra egy teljesebb Valóság irányába. Igazolja, hogy a világ a jelenlegi, a bűn által rákényszerített, elmúlásra ítélt formájában is képes felragyogtatni az Isten jelenlétét. Ha tehát a világ „Isten szentségeként" tárul fel előttünk, akkor nincs az életnek olyan mozzanata, amelyben a hívő ember Istent ne találhatná meg. Egy szekularizált világban a hit ilyen megélése létkérdés számunkra. Bárcsak megvalósulna a mi életünkben is mindaz, ami Celanoi Tamás Assisi Szent Ferencről ír a dolgokba belevésett jelek útján Ferenc mindenüvé követte szeretett Mesterét, s így mindent az Úr trónjához vezető lépcsőfokká tett. Vasadi Péter A KÉRDÉSEK KÉRDÉSE az, hogy kicsoda az ember? Hogy valaki milyen, arról könnyebben adhatunk számot, mivel mindenkit látunk valamilyennek. De a „ki kicsoda" kérdés ontológiai, a létező lényegére mutat, s ebben, érezzük, tisztességesen csak bizonytalankodhatunk (többek között ezért sem ítélkezhetünk). Ugyanakkor ez a főkérdés mind magunk, mind mások személyiségét illetően. Következésképpen az ember lényegét valami rajta túlfekvő magyarázza meg, mintha az ember leglényege nem volna más, mint valami vagy valaki felé való irányulás. Erre mondjuk azt, hogy az emberi személyiség titok. Hitünk, hittapasztalatunk szerint az emberi személyiség titka az istenemberi személyiség, Jézus Krisztus, aki önmagában még mélyebb titok. Istennek ember, embernek Isten, ha lehet ezt mondani. Különös, hogy a legmélyebb titkok külső megközelítésben a legnyilvánvalóbbak. Ám az Istenfia, a maga szeretetne épülő kis közösségében, ennek közepén föltörhetetlenül magányos. Magányosságának még sincs semmiféle keserű íze, sőt istenien tündököl ebben az emberi magányosságban, mivel épp istenien nem magányos: egy az Atyával, és ott ül a vállán a Szentlélek. Ugyanakkor minden emberi megszólalása kézenfekvőén evilági, egyszerű, lényegre tapintó, baráti, mondhatnánk napi aktualitásokat is ismerő és értő, de — megfellebbezhetetlen. Nem bíróian az, nem fenyegetéssel megtámasztott fensőbbség szól ki belőle, hanem a tovább már nem fokozható előrelátás és igaziság, amely a szív jóságából veszi erejét, magyarán: nem tudunk semmi jobbat nála, nem lehet őt senídnek semmivel megelőznie. Amit elénk tár, az a legtöbb. Azaz, szeretettel mélyen átitatott. Ki ez az ember? Most ne (a magunk előtt is gyanúra okot adó, netán automatikus) rajongással feleljünk, illetve ne csak most ne, sohase feleljünk ilyen fontos kérdésre rajongással. Megkockáztatom, egyáltalán ne rajongjunk. Minden rajongásban van valami leküzdhetetlen vagy le nem küzdött önszeretet (ha éppen nem önimádat...), amely élvezi a lélek belső, zavaros elömléseit, határátlépéseit s ugyanakkor (vagy épp ezért) nincs benne elég értelmi bátorság ahhoz, hogy fölmérje, összeállítsa és maga állítsa össze a felelős feleletet. Nézzük Pétert, a kegyelem idejében ingatag és tébláboló, de a döntő pillanatokban a belső hangban nem kételkedő tanítványt, a gyöngén erős embert, akinek mindig szüksége van az Úr felügyeletére, mit mond ő; látva a hihetetlent, ahogy elözönli a bárkát az ezüstösen villogó haltömeg, ott, ahol emberileg kizárt volt a halfogás, leborul Jézus előtt és ezt mondja: — Menj el tőlem, Úram, mert bűnös ember vagyok! Ebben a mondatban a lényeg állítódik: a töredékessel, a rosszal szemben a teljesség, a jó, az én bűnösségemmel 39
