Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)

1993 / 1. szám - KÖRKÉP - Temesszentandrási Péter: "... Egyikünktől sincs távol" - Isten megtapasztalása életünk eseményeiben

mat az érték határozza meg. S mivel a valóság és az érték egybeesik (hiszen, ha a való­ság értéktelen volna, akkor a teljes önkény lenne az értelmes magatartás), a szabad beleegye­zéssel adott „értékválaszunk" mindig a teljesebb önmegvalósítás irányában áll. Belátható tehát, hogy Istent csak akkor fedezhetjük fel a világban, ha a valóságot teljes mivoltában igeneljük. Ennek feltétele viszont a szabadság. A szabadság csak akkor lehet­séges, ha a teljes létet megtapasztaljuk, ha a teljes lét horizontjában közelítjük meg a dol­gokat. Amikor ugyanis egy adott — tetszőlegesen választott — leszűkített szempontból nézzük a dolgokat, azok egy szilárd, egyértelmű értékrangsorban helyezhetők el: a meg­adott szempontból az egyik egyértelműen jobb mint a másik. Az adott szempont szerint vagy ésszerűen (tehát szükségszerűen, s nem szabadon) a jobbat választom, vagy „va­kon" (s így megintcsak nem szabadon), találomra „választok" s így tulajdonképpen nem is választok. A szabadság csak akkor lehetséges, ha törekvésünk nem lehatárolt szem­pontokra leszűkített. Lehatárolt, korlátozó „szempont" nélkül csak a lét teljessége (Isten) létezik. A szabadság tehát csak az akaratnak a lét teljességéhez való hozzárendeltsége alapján alapozható meg. Isten világában való felfedezéséhez nélkülözhetetlen az akarat végtelenre való nyitottságának aktualizálása, amit „elcsépelt" szóval szeretetnek neve­zünk. Csak aki szeretettel közeledik a dolgokhoz, az fedezi fel teljes, csorbítatlan valóju­kat s bennük Isten jelenlétét. A szabad akaratnak a végtelenre való nyitottsága révén válik lehetővé minden tőlünk különböző valóság másságának elismerése. Különösen a másik személy megértéséhez nélkülözhetetlen a partner önállóságának elfogadása. Amikor például valakivel beszél­getek, csak akkor leszek képes az ó igazságát felfogni, ha mondandóját értelmesnek fel­tételezem, s egyáltalán hajlandó vagyok meghallgatni őt: belebocsátkozom kijelentésé­nek tartalmába, és beszédét nem minősítem eleve értelmetlen hangzavarnak. Végülis egy személy kizárólag „kinyilatkoztatás" (szabad feltárulkozás) útján közölheti önma­gát, s magában a személy közlésében bennfoglaltan ott van az igény a meghallgatásra, az elismerésre, hiszen enélkül értelmetlen lenne a közlés. A másik önállóságának elisme­rése tehát az a minimum, amelynek alapján emberi érintkezés egyáltalán megvalósítha­tó. Az emberi párbeszéd példája mutatja, hogy meg lehet tanulni s be lehet gyakorolni a szimbolikus látásmódot, amely testi-anyagi megnyilvánulásokban, magatartásformák­ban képes érzékelni az ezekben a szimbólumokban önmagát szabadon feltáró személyt. Természetesen eddig csak az emberi közlés szimbolikus megértéséről volt szó. Aki azonban az emberi párbeszédben elsajátította ezt a látásmódot, az a legjobb úton van afelé, hogy az egész világot, benne minden dolgot, eseményt annak a Lénynek véges szimbólumaként fogja fel, aki mindezekben kinyilvánítja, feltárja magát. Aki mind gya­korlatilag, mind egzisztenciálisan képessé válik arra, hogy a világon belül minden anya­gi és testi történést szellemi igazság „példázataként", kifejezési „mezőjeként" észlelje, annál megvan a feltétel ahhoz, hogy az egész teremtést a Teremtő ajándékaként, szabad szeretetének kinyilatkoztatásaként értelmezze, s így végül is mindenben Istennel talál­kozzék. Összefoglalásképpen tehát azt mondhatjuk, hogy ha szabadon elismerjük s megvála­szoljuk az értékek „hívását", akkor lesz számunkra a világ szimbólummá, s így lesz éle­tünk minden történése transzparens egy „magasabb" Valóságra. 6. Befejezésül egy konkrét példa. Nemeshegyi Péter jezsuita atyától, az ázsiai keresz­ténység kiváló szakértőjétől ismerem a következő megtörtént esetet. A II. világháború után Nagasakiban egy 18 éves japán fiatalember a fejébe vette, hogy árván maradt test­véreinek hacsak deszkából is, de valamiféle hajlékot eszkábál össze. Meg is szerezte a faanyagot, de szöghöz, amely akkor nagy hiánycikk volt Japánban, nem tudott hozzájut­ni. Ekkor hallotta, hogy a város határában lakik egy szalézi misszionárius, akinek van szöge. Kétségbeejtő helyzetében elhatározta, hogy ellopja a számára szükséges mennyi­séget. Az egyik éjszaka be is hatolt a házba, azonban a sötétben nem vette észre, hogy a szalézi atya hálószobájába jutott. Az atya fel is ébredt, gyorsan felgyújtotta a villanyt, s 38

Next

/
Thumbnails
Contents