Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Brückner Ákos Előd: Házonbelüli párbeszéd - lelkiségek, egyházközségek dialógusa hazai egyházunk életében
he. — „Az a lelki adomány, amelyben a papok felszentelésük alkalmával részesülnek, nemcsak valamilyen korlátozott és egy helyhez kötött küldetésre teszi alkalmassá őket, hanem az üdvözítésnek mindent átfogó egyetemes küldetésére is, „egészen a föld végső határáig (ApCsel 1,8)." (Presbyterorum Ordinis — PO 10). Ennek jegyében a papi szolgálat egyetemessége érdekeltté tesz egymás munkája, közössége iránt is. — Az egyetemes papság erejében minden hívőnek missziós küldetése van (Ad Gentes, 36). „Jöjjön létre az együttműködés magánszemélyek között éppúgy, mint — a helyi főpásztor megítélése alapján — az egyházak vagy egyházi közösségek és azok szervezetei között is." (AG 15) Bár ez a kijelentés itt ökumenikus értelemben szerepel, hogyne tételezné fel a belső egyházi párbeszédet közösségeink között?! Az együttműködés fórumaiként létesüljenek egyházmegyei tanácsok, amelyek ,ß világiak különféle társulatainak és vállalkozásainak kölcsönös összehangolására szolgálnak, de hagyják meg mindegyiknek sajátos jellegét és autonómiáját." (AA 26) Hadd szögezzük le az eddigi elvi kijelentések nyomán, hogy a különféle keresztény közösségek és intézmények „kölcsönös összehangolása" nem csupán az értük való — hagyományosan annyira hangsúlyozott — felelősséget jelent, nem is csak a késztetést, hogy az evangéliumot egyaránt hirdessék, hanem — éppen ezek érdekében — az egymásra való odafigyelést és egymás kölcsönös elfogadását is. A kapcsolatok kétoldalúak — mondják a mai lélektani tudományok — ezért jó reménnyel hallgathatunk egymásra és tanulhatunk egymástól. Feladatainkat fokozott kreativitással oldhatjuk meg, ha ki-ki kölcsönösen hozzájárul az összeegyeztetett tervek megvalósításához. A szent rendjében és hierarchiájában élő egyház csak nyer azzal, ha az együttgondolkodás és cselekvés fórumait — a maguk helyén és jelentőségében — igénybe veszi. Szent Benedek Regulájának 3. fejezete már másfélezer év óta ajánlja, hogy a tanácskozásokon még a fiatalokat is hallgassák meg, természetesen a végső döntés az apát felelőssége. Szinódusok, kongresszusok, konferenciák, szakbizottságok, team-munkacsoportok korában élünk. VI. Pál pápa „Ecclesiam suam" kezdetű enciklikájának III. részében belekiáltotta az egyház és a világ tudatába a dialógus lehetőségét és szükségességét. Éppen a fent említett apostoli felelősség, maga az „apostol" szó is visszautasíthatatlan küldetést, a másik felé irányulást jelent. „A szeretetnek ezen belső törekvését, amely azt akarja, hogy ő maga külsőleg megnyilatkozó ajándékká váljon, nevezzük ma általános szóhasználattal dialógusnak" — mondja az enciklika mintegy meghatározásként. „Az egyháznak dialógust kell folytatnia azzal a világgal, amelyben ma él. Az egyház önmagát is igévé, üzenetté, párbeszéddé alakítja." VI. Pál szerint ez a nemcsak verbális, de közös cselekvésig elvivő párbeszéd-készség Isten terve és az egyház gyakorlata. Belső tartást, a szellemi emberhez méltó érzékenységet követel. Legyen világos, szelíd, bizalomteli és pedagógiájában okos. Irányuljon minden jóakaratú emberre, — mégha az eszmei alapon ateista is — forduljon minden istenhívő s természetesen minden keresztény felé, de érje el Isten házané- pét, a szent, katolikus apostoli egyházat is. „Mennyire szeretnénk, hogy ez a házon belüli párbeszéd a hit teljességéig és a tevékeny szeretetig kibontakozna..., hogy a katolikusokat valóban jó, bölcs, szabad, derűs és erős emberré alakítsa." Ilyen értelemben érdekel bennünket most ennek a házon belüli dialógusnak a gyakorlata — főként a lelkiségek, egyházközségek hazai kapcsolatrendszerében. A gyakorlat tanúsítása. — a/ Ami 1989 február 3-4-én történt a Patrona Hungáriáé gimnázium budapesti, Knézits utcai dísztermében, mára már legalább annyira jelentős örökség, mint amennyire bátor tett volt akkor. A hazai lelkiségek, megújulási mozgalmak meghívást kaptak arra, hogy püspökkarunk jelenlétében bemutatkozzanak. A mindaddig „a fű alatt sarjadó", országunkba begyűrűző vagy áldozatok árán továbbélő lelkiségek (mint a Focolare, Neokatekumenátus, Ferences Család, Hit és Fény, Comunione e Liberazione, Katolikus Karizmatikus Megújulás, Taizéi-ek, Regnum Marianum, Házas Hétvége) végre felszínre jöhettek és legilletékesebb egyházi vezetőik előtt megnyilatkozhattak. Ez egyrészt elismerésüket és nyilvános befogadásukat jelentette, másrészt erőteret ahhoz, hogy egymást is elfogadják. Tudjuk, és az elmúlt négy év során korábban is sokszor tapasztaltuk, hogy a hirtelen felszabadulás túlfokozhatja az önkimondás, önérvényesítés igényét. Könnyen figyelmen 253
