Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - KÖRKÉP - Pákozdi István: Párbeszéd-keresés a média labirintusaiban
alapján sem lehet fölmérni, mit jelentenek azok a magyar társadalom számára: általában a családban, a nevelésben, a felnőttek gondolkodásformálásában, a betegek, a magányosok, öregek stb. életében. A meginduló, üzenettovábbító párbeszédnek az igazi hatása nem az, ha a műsorokat dicsérik vagy éppen szidják, hanem az a maradandó élmény, tapasztalat, tudás, vallási azonosulás, amit egy-egy riport, hanganyag, képi ábrázolás vagy istentisztelet közvetítése vált ki a néző, a hallgató lelkében. VALLÁS ÉS EGYHÁZ A RÁDIÓBAN ÉS A TELEVÍZIÓBAN. A hit, a vallás, az egyház megjelenési helyei a múltban a templom, az iskola, az oltár, a szószék, a katedra voltak. A párbeszéd sajátos módja indult el ezekről a helyekről. A dialógus partnere a befogadás, az elfogadás, az elmélyülés, a megtérés vagy éppen az elzárkózás magatartásával válaszolt. Az újságban, rádióban, tévében megjelenő vallási kérdések egy gyökerében újfajta kihívást jelentenek a világ számára. A missziónak, ugyanakkor a fokozatos lelki táplálék adásnak a kettőssége jellemzi a megszólaló nem könnyű feladatát, mivel a megszólított már nem az áhítat, a fegyelem, a koncentráltság közegében fogadja ezt, hanem a legkülönfélébb élethelyzetekben. Ezt sarkítja ki a dobozban maradt Nagyvizit című film a pápalátogatás közvetítésével kapcsolatban. Komoly problémát vet fel a „sacrum" átadása, közvetítése ilyen körülmények között. Görögkatolikus istentisztelet közvetítésével kapcsolatban merült fel a kérdés: van-e joga a kamerának a képfal mögött felvételt készíteni, amikor valaha a hitjelölteknek is az Eu- charisztia liturgiájáról a kapukon kívülre kellett távozniuk. Vajon nem tiszteletlenség-e az „éterbe dobni" legféltettebb, legdrágább hit-kincseinket? Lehet-e, szabad-e, s miként beszéljünk az egyház (belső) problémáiról az újságok hasábjain, a rádióban, a televízióban; vagy ezeket el kellene hallgatnunk? Egyáltalán milyen színben jelenjék meg az egyház a médiában? Amennyiben csak „isteni fényét és rendeltetését" mutatjuk, akkor meglehet, hogy az őt kívülről (ellenzékből) kritizálok még hangosabban publikálják emberi gyengéit, ügyetlenségét, a megkívánttól elmaradó valóságát. E kérdések láttán érezhető, mennyire megvan a manipuláció lehetősége a média által kezdeményezett párbeszédben. A profán híradásokban sokszor azt nehezményezzük jogosan, hogy a nyilatkozó főpap vagy hívő ember a „vágás" következtében egyoldalúan, gyakran negatívan szerepel és ezáltal pedig az „ügy" kerül árnyékba. Nagy itt a felelősség a vallással, egyházzal, hittel kapcsolatban. A rádióhallgató vagy tévénéző már azzal a tudattal ül le készüléke elé, hogy „hagyja magát" megszólítani, szeretne többet tudni, nyitott az elhangzó vallási dolgokra, éppen úgy, ahogy a természeti filmeket, tudományos ismeretterjesztő műsorokat vagy esztétikai élményt nyújtó zeneműveket szokta hallgatni. A BEFOGADÓ ADOTTSÁGAI. Nem mellőzhető a nézők és a hallgatók korbeli, felkészültségbeli, érdeklődési különbsége. A pártközi, gazdasági, pénzügyi kerekasztal mellett eldöntendő kérdésekről vitatkozni szokás, esetleg sakk-matt helyzetek alakulnak ki; — a vallási-egyházi műsorok viszont a kinyilatkoztatás „örök igazságait" tolmácsolják. Ahogy Jézus, és később az apostolok nem vitáztak Isten Országáról, hanem beszéltek róla, bemutatták, élték, annak a vonzását igyekeztek minél szélesebb körűvé tenni, úgy a médiában sem kíván az egyház „vita” tárgyává tenni olyan dolgokat, amelyekről hitében, hitrendszerében, morális tanításában vallja, hogy nem alku tárgyai. Viszont szóba kell hoznia olyan aktuális, sokakat foglalkoztató kérdéseket is, amelyekre tömegek keresik a választ. Például az ökumenikus szellemben készülő „Útmutató" című tévé-műsorok így választották már ki az eutanázia, a nevelés, az élet elfogadása vagy a meggyalázott boszniai szerzetesnővérek témáit. Tény, hogy ugyanaz a hír, kép, hang teljesen ellentétes hatást válthat ki más és más emberből. Ä viccet mesélő jezsuita atya miatt egy-két merev, formalista hívő szégyenkezett, míg több ateista pozitívan értékelte a papság öniróniáját, az egyháziak humorérzékét (húshagyó kedden). Az őszinte fiatalok véleménye egyszerre vált ki például konzervatívabb beállítottságú főpapokból nova tív érzéseket, a tiszteletlenség vádját, amíg egyetemista korúak azt 231
