Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Íme, az Ember
den teológia ezért mindörökre antropológia lesz, akkor az embernek nem szabad önmagáról lekicsinylőn vélekedni, mert akkor Istent is lebecsülné ezzel. És mivel az Isten a feloldhatatlan titok marad, akkor az ember mindörökre Isten kimondott titka, amely örökre részesül mélységének titkában/' (6) Szent Pálnál már megjelent a roppant vízió (Kol 1,15-20): „Krisztus a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön... Minden általa és érte teremtett Ő előbb van mindennél s minden benne áll fönn. Ő a Testnek, az Egyháznak a feje. Ó a kezdet, az elsőszülött a holtak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent, ami akár a földön, akár a mennyben van, azzal, hogy keresztjének vérével békességet szerzett mindeneknek." Isten legelső teremtői gondolata tehát Krisztus volt, a megtestesült Isten-ember, minden más csak ezután következik. (Ugyanez Rahner híres fogalmazásában (7), melyet kissé tovább is alakítgatva szoktak idézni: Jézus mint ember az, akivé lennie kellett, ha Isten önmagát kimondani és közölni akarta „kifelé". Isten önközlése [mint tartalom] az ember-jézus; az önközlés [mint feltétel és alap] — a személyes egység. így a krisztológia a legradikálisabb, Isten szabad kegyelmi döntéséből létrejött antropológia.) „KRISZTUS, AZ ÚJ EMBER" (II. Vat.) A krisztocentrikus szemléletet a II. Vatikánumban is jól lehet érzékelni, éspedig a „Gaudium et spes" I. fejezetében az ember méltóságáról beszél. Ennek csúcspontja, de talán az egész okmánynak is, a fejezet-záró 22. pont: „Krisztus magára öltötte, nem pedig megsemmisítette az emberi természetet, s ezáltal az^ emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett. Az Isten Fia valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, és emberi szívvel szeretett... Mint ártatlan Bárány önként ontotta vérét, ezzel kiérdemelte számunkra az életet... A keresztény ember a Fiúnak, a sok testvér között elsőszülöttnek a képmása, megkapja tehát a „Lélek zsengéit" és így teljesíteni tudja a szeretet új törvényét... A keresztény ember kénytelen, sőt köteles sok gyötrődés közepette küzdeni a rossz ellen, és el kell szenvednie a halált is, de reményből merített erővel a feltámadás felé menetel, hiszen a húsvéti misztériumban részesedett és Krisztus halálához hasonul... Krisztus mindenkiért meghalt, s mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek módot ad, — Isten tudja, hogyan —, hogy a húsvét titkában részesedjék. Ilyen szép és nagy az ember misztériuma, így tün- döklik a hívők előtt a krisztusi kinyilatkoztatás fényében." Ez a szöveg kétségtelenül teljesen új típust képvisel az egyházi megnyilatkozások sorában krisztocentrikus elkötelezettségével, ahol a krisztológia antropológiai dimenziót mert vállalni. S éppen ebben érte el a konstitúció e világnak szent üzenettel és párbeszédben a csúcspontját. A teológiai gondolkodás számára pedig mindenképpen új irányt és távlatot nyitott meg. (8). Megalkotásakor a Zsinat olyan emberképet akart nyújtani, ami összeegyezteti az eszményt az életben tapasztaltakkal. A szöveg-készítés során nem kis gondot okozott a szerkesztőknek, hogy az ember alapvető jellemzőinek analízisénél milyen teológiai hagyományt kövessenek, mit állítsanak a keresztény emberkép központjába. A kinyilatkoztatásból merítve — dogmatikus tétel vagy filozófiai igazság he- íyett — végülis az „Isten-képmás"-meghatározás mellett döntöttek. Ennek az ősi bibliai képnek a többféle értelmezési lehetőségéből és teológiai hagyománya közül — a Zsinat koncepciójához legközelebbinek tűnik az a felfogás, mely szerint az istenképiség annyit jelent, hogy az ember a földön az Istent képviseli, mintegy Isten helyettese, megbízottja. Olyanformán, mint azok a képmások, melyeket az ókori Kelet uralkodói állítottak fel a tartományi székhelyeken, hogy az alattvalók előttük fejezhes15