Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Somfai Béla: Mesterséges megtermékenyítés
Az adományozó életadó közreműködés megzavarja a házastársak és gyermekeik közötti kizárólagos kapcsolat harmóniáját. „A házastársak és egy harmadik személy ivarsejtjeiből született gyermek között ugyanis nem létezik az eredetben gyökerező kapcsolat még akkor sem, ha ebbe a férj beleegyezik, nincs meg közöttük az életadás erkölcsi vagy jogi köteléke" (XII. Pius, 1950). A pápának még a férj spermájával végrehajtott mesterséges megtermékenyítéssel szemben is volt kifogása abban az esetben, ha az eljárás a házassági aktus keretein kívül történt. Orvosi beavatkozást csak azzal a céllal engedett meg, hogy annak segítségével a házassági aktus visszanyerje természetes életadó erejét, vagy az esetleges patológiai problémát kiküszöböljék, vagy pedig azért, hogy a megter- mékenyülés lehetőségét növeljék. Az érvek, melyekkel ezt az álláspontot megalapozta, nem teljesen meggyőzőek. A pápa érveinek gyökerét abban a meggyőződésben találhatjuk meg, mely szerint lényeges és szétválaszthatatlan kapcsolat áll fenn a házastársak Kizárólagos szexuális közössége, szeretetük szexuális kifejezése, valamint ennek a szeretetnek a gyermekáldás útján történő tökéletessé tétele között. Az életadás folyamatába való mesterséges beavatkozás erkölcsi lehetősége ennek a szerves kapcsolatnak a megőrzésén áll vagy bukik. A döntő nehézség nem a házasságtörés veszélye, sem az önkielégülés hagyományos visszautasítása, hanem ennek a szerves kapcsolatnak a megbontása. Ennek a meggyőződésnek az alapján utasította vissza a pápa már 1956-ban a lombikbébik lehetőségét, mondván, hogy az ilyen igyekezet „erkölcstelen, és feltétel nélkül tilos". Ha a házasság szentsége Isten teremtő szeretetének jelképe, akkor a házassági aktust párhuzamba kell állítani az isteni teremtés aktusával. A teremtésben azonban Isten szeretete és a teremtő aktus szétválaszthatatlanul egybefonódnak, ezért kell a pápa véleménye szerint a házasságban a szeretetet kifejező aktusnak minden esetben életadó erővel rendelkeznie. Ezt az alapfeltevést a római katolikus erkölcstan lényegében magáévá tette. A házasság keretein kívüli mesterséges megtermékenyítést és az adományozott ivarsejtek használatát a legtöbb katolikus moralista visszautasítja. Karl Rahner például meg van győződve arról, hogy „...a gyermek annak a gyökeres egységnek a megtestesülése, melyet a házassági aktus fejez ki". Adományozott ivarsejtek használata „...lényegében választja el a házastársak egységét az új személy létrehozásától, mint a házastársi szeretet egységének állandó megvalósulásától. Ezzel az életadást kiszakítja emberi keretei közül, és elválasztja a bensőséges házastársi szeretet szférájától..." (Rahner, 1972). Bernhard Häring sem talál az eljárás igazolásához alapot. Hosszú ideig ellenezte a lombikbébik létrehozásának módszereit is, még abban az esetben is, ha azok a házastársak ivarsejtjeiből születtek. Ezt a véleményt nem az eljárás mesterségességére vezette vissza, hanem „...arra a tényre, hogy az megkívánja nemcsak az ivarsejtekkel, hanem a létrejött embrióval történő manipulációt is, melynek megvannak a maga veszélyei..." (Häring, 1975). A házastársak ivarsejtjeivel, de házastársi aktus nélkül történő mesterséges megtermékenyítésre vonatkozó katolikus erkölcsteológiai vélemények azonban már hosszabb idő óta nagyobb változatot mutatnak (AIH). Napjainkban aránylag kevés olyan erkölcsteológus található, aki kifogást emelne az ilyen eljárás ellen, akár az ondósejtek összegyűjtésének módszere miatt, akár a fogamzásnak a házassági aktustól való elválasztása miatt, feltéve, hogy a házastársak csak ezzel a módszerrel tudják saját gyermekeiket életbe hívni. A tény, hogy a gyermek élete nem a házastársi szeretetet kifejező aktusból jött létre, nem választja szét gyökeresen a házassági szeretet szexuális kifejezését az életadástól. Ez ugyanis a fogamzásnál sokkal átfogóbb feladat, melyben a házastársi szeretet élet- bentartásának és folytonos szexuális kifejezésének megmarad a szerepe. A mai erkölcstan ugyanis meg van arról győződve, hogy az egyes emberi cselekedetnek nincsen végérvényes és döntő erkölcsi jelentősége, ha azt a cselekvő személy életirányától, életorientációjától elválasztjuk (Fuchs, 1971). így például a szexuális önkielégítés aktusának erkölcsi értékét nem egyedül a cselekedet fizikai struktúrája határozza meg (a nemiszerv orgazmust okozó izgatása), hanem a cselekvő szándéka, a cselekedet következményei, különösen annak a cselekvő életorientációjára gyakorolt hatása. E vélemény értelmében ez a cselekedet elveszti önző jellegét, ha azt a férj azért teszi, hogy házassága termékenységét ezzel, mint egyedüli lehetséges eszközzel biztosítsa, és így megvalósítsa a házassági szeretet legtökéletesebb és végső megnyilvánulását, a gyermekáldást (Van Allen, 146
