Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 2. szám - MIT JELENT SZÁMOMRA A BIBLIA? - A Teológia körkérdése: vélemények, válaszok
Számomra és számunkra... csak így tudok írni és vallani bibliaszerotetemről és szeretetünkről. Az Isten üzenete ugyanis minduntalan közösségbe von magával a kinyilatkoztató Istennel és hasonlóképpen a népével. „...Nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal" — így ír Szent János az Evangéliumát kísérő első levelében OJn 1,3) és éppen ezt a mondatot idézi elsőként a H. Vatikáni zsinat az Isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikai konstitüciója bevezetésében (DV 1.) Feltűnő, hogy majdnem mindenütt többesszámban gondol a zsinati írás a Bibliával foglalkozókra. Úgy tekinti a Szentírást az Egyház életében (V. fej.), hogy annak bármilyen szintű hirdetőinek, továbbadóinak „szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell csüggeniük a szentiratokon", mert kötelesek „Isten igéjének roppant gazdagságát közölni" rábízottaikkal. (DV 25.) Isten szava fölötti örömünk természetesen kölcsönös: hiszen még a szigorúan kontemplativ közösségekben is van olykor olyan rekreációs óra, amelyben Isten igazságai fölötti élményeiket megoszthatják egymással a szerzetesek. Mindennapos igényünkről és tapasztalatunkról nem is szólva, hiszen ma alig lehet úgy elképzelni fiatalokkal, fiatalabb felnőttekkel lelkinapot, találkozót, hogy az előterjesztett tanítást ne kövesse az azt feldolgozó csoportbeszélgetés. Bizony, az Ige kenyerét is meg kell törnünk, és szét kell osztanunk egymásnak. Ilyen értelemben tanúsítom, mit jelent számomra és számunkra a Biblia... A Biblia a felfedezések könyve. Minduntalan meglepetéseket kínál, ha az ember, a közösség szíven üthető. Valóban a Lélek tüze olykor-olykor felizzít egy-egy mondatot, amely mellett már ki tudja, hányszor mentünk el érzéketlenül. A felségesen Krisztus-központú Kolosszei levélben például az elmúlt hetekben figyeltem föl erre az azóta számomra alapvetően fontos kijelentésre: „a valóság Krisztusban van." (2,17) Krisztusban, és nem az illúziókban, a pótcselekményekben, a diktált bálványokban... Krisztus a valóság alapja, mércéje, minden más valóság végcélja. Alázatra int, ha arra gondolok, hogy már javában papnevelőként döbbentem rá az ljn 4,10 életértékére: „A szeretet ebben mutatkozik meg: Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket". Ennek bizonyítéka, hogy „elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért...". Azóta, hogy ez az ige eleven, átható, éles kardként belémhatolt, megfordult teológiai életszemléletem: tehát nemcsak Jézusért, Jézusnak kell élni és cselekedni, hanem Őáltala, Ővele és Őbenne. Netncsak szemközt van velünk az Úr, de „hős Harcosként" velünk küzd, mellettünk áll, ahogy Szent Bomát kifejezi magát. Az ilyen személyes élmények a dobbantók ahhoz, hogy egymás Biblia-élményeit is tisztelni és szolgálni tudjuk. Emlékszem, micsoda maradandó erőt jelentett egy keménysorsú bányászváros egyik egyházközségében, amikor a fokolarini életigét olvasva az Új Emberben, megpróbáltuk elsőpéntektől kezdve egy hónapon át gyakorolni azt. „A te szavadra mégis..." — egész kötegnyi hitvallás gyűlt össze a fent említett közösség (koinonia) építőköveiként a nőnap végére. A Biblia életünk menetrendjének könyve. Eszerint lehet élni, közlekedni, célokat kitűzni és szakadatlanul hinni-remélni. Az évek távlatában örömöm, ha barátaim újmisés jelmondata kiverődik sorsukon. Az enyém ebben a fogalmazásban, hogy hűséges az Isten — háromszor is szerepel az Újszövetségben. (Bizonyuljanak ezek a mondatok az életűt mérföldköveinek!) Anyám bibliás ízű Szent Agostoni mondását: „Mindent másoknak, magamnak csak az Istent" megtaláltam a misszá- léjában az esküvőjük napjánál. Hasonlóképpen értettem meg, miért is lettünk népes családdá, amikor Apám egy manrézai lelkigyakorlatos cédulája s a rajta lévő, áldozatkészségre sürgető bibliás megjegyzés perdült ki egyik jegyzetcsomójából. — Nyári nagyléptékű egyházközségi táborunk megszervezésénél a remek fiatal családos munkatársak azt kérték, „komponáljuk" végig ezt a hetet egy bibliai motívumra. Többfelé is kutattunk olyan háttér után, amely ebben segít: „Ismerd meg magad, Szent Imre!" (Kemény teológiai meglátásokra kényszerített ez a keresgélés, mert hát Isten gondolatai nem mindig olyanok, mint az emberéi.) Végül is a plébánia 300 tagú nagyközössége — a legapróbbaktól kezdve — a Kolosszei levél egy bekezdésnyi tanításában (2,1-3) találta meg azt a jó ízt, amely az egész tábort oly maradandó élménnyé tette mindnyájunk számára. A Biblia a számonkérés könyve is. Normát jelent, megőriz, helyreigazít, bátorít a bocsánatkérésre, hiszen „Isten nagyobb a szívünknél!" Ezáltal a ma annyira kívánatos megerősítést nyújtja. Ugyan mi ad nagyobb biztonságot, mint Isten megszenvedetten megragadott akarata? — Négy házaspár jön össze havonta a késő estében, miután gyermekeiket már elrendezték. A Bibliát közösen olvassuk, meditáljuk át, és imádkozzuk meg. Mennyire átröntgenezte kömyezetszennyezetten magunkban hordott álhumanizmusunkat, tudattalanul a „jókodásba" menekülő tartásnélküliségünket a tíz szűzről szóló példabeszéd?! Ősz óta igen összefogott „szabadegyetembe" kezdtünk vagy negyven fiatal-középkorú diplomás testvérünkkel, hogy hitünk sarkalatos pontjait jól átgondoljuk, átbeszéljük. Nagy erre az igény! A havi egy vasárnap délutáni háromórás elmélyedés nyomán egy kis „házifeladat"-ot is felkínálunk. Amikor hitünk forrásairól beszélgettünk és próbaként egy ó- és újszövetségi szakasz rövid leírását kértük, egyvalaki egy ószövetségi szolgáló (Abigail) esetét és az igazi szőlőtőről szóló jézusi tanítást választotta. Elmélkedése nyomán ezt írta: „Sokáig kerestem, talán kissé játékból, a kapcsolatot az ó- és az újszövetségi történet között. Már letettem róla, hogy a két csodálatos történetet 114
