Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE BÉKÉS GELLÉRTTEL ÉS HAFENSCHER KÁROLLYAL - Az ökumené néhány fontos kérdéséről

ház részvétele az ökumenikus dialógusban és az EÖT minden bizottságában biztosítva volt. Ezzel az ökumenikus mozgalom valóban egyetemessé vált.

— H. IC: Az Egyházak Világtanácsa megalakulása (Amszterdam, 1948) és a II. Vatikáni zsinat (1962-65) két igazán jelentős egyháztörténeti időpont az ökumenikus mozgalom történetében. Ökumenikus vonatkozásban csak ez utóbbi alkalmával érkeztünk a „testvérháborús állapotból" az ökumenikus béke helyzetébe. — Noha 1975 (EVT Nairobi Világgyűlés) óta világosan kifejezte Róma, hogy ebben a formában nem léphet be a világkereszténység e nagy családjába, de elzárkózni sem akar a bilaterális és multilaterális dialógusoktól, valamint a látható együttműködéstől lokális szinten.

Az EVT világgyűlései azóta is medret szabtak az ökumenikus mozgalom áradó höm- pölygésének, és összefoglaló keretet biztosítottak, a Vaticanum Secundum pedig olyan alappá vált, ami rögzítette az ökumenizmus szükségszerűségét (necessitas) és visszafordíthatatlan jellegét (irreversibilitas). Ebben a vonatkozásban is igen jelentősnek tartom az 1991 november 28-tól december 14-ig tartott Püspöki Szinódust, amely érzékeltette, hogy az ökumenizmus kérdését sem megkerülni nem lehet, sem fölötte átsiklani nem szabad. Gondolkodásuktól, véleményüktől függetlenül kötelezi a püspököket világszer- te — így hazánkban is! — az ökumenizmus gyakorlására. A földrészek evangelizálása s köztük Európa újra-evangelizálása elképzelhetetlen a keresztény felekezetek együttműködése nélkül! A XXIII. János pápa által összehívott zsinat legalizálta, sőt ajánlotta az ökumenikus törekvéseket. A zsinat kényszerít ma is egy ökumenikus stratégia kidolgozására. E fő vonása mellett elenyésző néhány gyöngesége (például értékeli ugyan a protestantizmust: bibliaismeretét, életszentségét, imádságát, — ugyanakkor egybemossa nem-keresztény vallásokkal bizonyos értelemben).

— Hogyan állnak ma az egyház egységét elmélyíteni kívánó törekvések a katolikus-protestáns egyházak életében?

— B. G.: Egyházi körökben ma sok szó esik arról, hogy a zsinat után nekilendült ökumenikus mozgalom az utóbbi években nem kis mértékben lelassult. A magam részéről ennek okát nem az ügy iránt tanúsított érdektelenségben látom. A magunk portáján seperve, inkább úgy vélem, hogy szekularizált világunk szellemi zűrzavarában a sokszor meggondolatlan újításokkal szemben a Szentszék arra törekszik, hogy megőrizze az egyház hagyományos tanítását és fegyelmét. Az ökumenikus mozgalomban bizonyos lazító irányzatot vélnek felfedezni. A korunk lelki nyugtalanságára jellemző szektás mozgalmaknak és az ezzel járó bomlási jelenségeknek is az egyházi intézmények erősítésével igyekeznek gátat vetni. Reakciós jellegű túlzások nyilván itt sem kerülhetők el. Hasonló jelenségek különben más történeti múltú egyház életében is jelentkeznek.

Ám tévedés volna mindebből arra következtetni, hogy az ökumenikus dialógus és vele maga a mozgalom elakadt. Lelassulása talán éppen arra szolgál, hogy közös hitünk vitatott kérdéseit bibliai és történeti távlatukban elmélyültebben tanulmányozzuk. Különben elég elolvasni a különböző hitvallású egyházak kritikai hozzászólását az EÖT hittani bizottságának limai dokumentumához (1982), hogy meggyőződjünk az Eucha- risztiáról és a papi szolgálatról folyó dialógus gondos szakszerűségéről. Ha pedig belepillantunk a Growth in Agreement (Növekedés az egyetértésben) című gyűjteményes kötetbe, magunk is meggyőződhetünk, milyen élénk párbeszéd folyik az egyházak közt. Maga a római egyház az ortodox egyházon kívül több más hitvallású egyházzal: anglikánokkal, evangélikusokkal, reformátusokkal, metodistákkal, pünkösdistákkal folytat hivatalos párbeszédet.

Ami pedig a teológiai dialógusnál nem kevésbé fontos baráti találkozókat, bibliai elmélkedéseket és közös imádságot illeti, elég arra hivatkoznom, amit újévkor Budapest népe megtapasztalhatott a taizéi fiatalok találkozóját. Az ökumenikus mozgalom közös tanúságtételre hív a szekularizált világban, s ezért minden egyháznak vallania kell a felelősséget.

87