Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: A haldoklás és halál valóban az élet kapuja?
próbálkozik, a körülállók pedig csodát sejtve könnyeznek. Elmebetegeknél igen nagy százalékban ugyanezt a jelenséget tapasztalom, (a többi betegnél is, náluk szinte 100 százalékot kell mondjak). A csodálatos „égi szimbólumok" észlelésekor tiszta, egyértelmű jelzést kapok: mindörökké-t válaszol a köszönésre, bólint a fölfedezett nagy JELENLÉVŐRE, könnye hull, stb. Ami a legmeghatóbb, legérdekesebb és legfontosabb: ilyen esetben ezek a felfedezések nem nyugtalan menni akarásba, rángatózásba, vagy tehetetlen vergődésbe torkollanak. Kivétel nélkül béke, megnyugvás, mosoly, „édes" könnycseppek jelzik, hogy másik élet megtalálása, élménye tölti be őket. Megint Keresztes Szent Jánost idézem: „Istennek érintése és megtapasztalása ez. Annak az Istennek, akinek erejével minden dologról elszakadunk és föléjük emelkedünk, majd elmerülünk egy olyan szeretetben, amelynek tárgyát nem is ismerjük. — Vajon ez a homályos, szerető megismerés, amelyben a lelket Isten bensőleg, mintegy lényegtől — lényegileg érinti meg — vajon ez a megismerés még a hithez tartozik-e, vagy már szemlélés, ezt nem tudjuk eldönteni." (Edith Stein: A kereszt tudománya 101. o.). Óriási pillanatok ezek életemben. Ezekért érdemes élni. Egy ideig azt gondoltam, mindez nekem köszönhető. Ha én nem megyek oda, nem szólítom meg a szegény haldoklót, nem emlegetem Jézust és az örök, szerető Atyát, ezek talán nrfis üdvözülnének. Jó néhány évvel ezelőtt azonban rá kellett jönnöm, hogy én mindig „készre" megyek. Az Úr csupán méltóztatik megengedni, hogy betekintsek a szentek szentélyeibe, ahol tőlem függetlenül már túlcsordult az élet! A mindenkit üdvözíteni akaró Úr megragadta édes zsákmányát, kitépve azt minden sátáni karom közül. Hiszen az Atya szent, egyetlen Fiát adta érte, a Fiú végtelen szeretetével vérét áldozta érte, a Szentlélek pedig egész életében kimondhatatlan sóhajtozásokkal imádott érte és benne. Mindez nem teszi feleslegessé, sőt nagyon is szükséges és kötelező, hogy minél több haldokló mellé odamenjünk, mert a Sátán sem pihen. Körüljár, keresi kit nyelhet el! Kit rostálhat át kegyetlen szitáján. Paptestvéreim! Keresztény férfi és nő testvéreim! Hallod? Halljátok? Testvéreink üdvössége rajtunk is múlhat! íme: nem is olyan megvalósulhatatlan kívánság az örök emberi vágy, amiről egy szép, magyar népies műdal így énekel: Mennyország ajtaja nyílj ki csak egy cseppet, nyílásodon által lopva, hogy belessek. AZ EMBER AKKOR „HAL MEG", ha elveszíti az „örök életet". Az üdvösség ellentéte nem önmagában az ideigtartó szenvedés — tehát nem bármilyen szenvedés —, hanem a végleges: az örök élet elvesztése, ha Isten elutasítja az embert, vagyis a kárhozat. Az egyszülött Fiú azért adatott az emberiségnek, hogy mindenek előtt e végzetes rossztól, a visszavonhatatlan szenvedéstől védelmezze meg az embert. Üdvözítő küldetése abban áll, hogy a rosszat transzcendentális gyökerénél ragadja meg, hiszen ebből táplálkozva vonul végig a történelmen. E gyökerek a bűnben és a halálban fognak talajt, belőlük fakad az örök élet elvesztése. Az egyszülött Fiú azt a küldetést kapta, hogy legyőzze a bűnt és a halált. A bűnt halálig tartó engedelmességével, a halált feltámadásával győzi le. II. János Pál pápa „Salvifici doloris" kezdetű körlevele 15. 63
