Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. IVÁN LÁSZLÓ PSZICHIÁTERREL - Zimányi Ágnes: Öregedés - halál
A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE Dr. Iván László pszichiáterrel ÖREGEDÉS — HALÁL Iván László pszichiáter 1933-ban született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a budai ciszterci gimnáziumban végezte. Az iskolában honos oldottság, műveltség, igényesség és szeretet máig ható alapokat és tartást adott, befolyásolta további életét. Osztályfőnöke, Schilling Roger O. Cist, szellemisége meghatározta értékorientálását. Iván László érettségi után az Orvosi egyetemre ment, majd első munkahelyére a Pszichiátriai Klinikára, ahol 25 éven át, mint pszichiáter-ideggyógyász dolgozott. 1982-ben a SOTE Gerontológiai Központjába került, ahol többek között személyiségtől függő idősödési modellek kidolgozásán, elemzésén munkálkodik, továbbá az oktatásban és továbbképzésben is rendszeresen részt vesz. Hogy alakult, hogy Ön gerontológus lett? — Egész emberi életünk voltaképpen idősödési folyamat, és ez nagy kihívás mindannyiunk számára. Köztudott, hogy minél idősebbek leszünk, annál inkább eljutunk a halál közelségéhez. Egyre sürgetőbben választ kívánunk kapni és adni arra a kérdésre, hogy miként érjük ezt el. Megfigyeltem, hogy a pszichés megbetegedések életkoronként másként jelentkeznek. Az idősödéssel azonban egy sor jelenség elfedés alá kerül, amelyet pedig azelőtt nyíltan és nyilvánvalóan lehetett elemezni. A gerontológia nagy próbatétel az orvos számára, mert el kell tudni választani és meg kell tudni mondani, hogy mi az, ami az illető életkorával velejáró, és mi az, ami nem abból származó elváltozás. El kell tudni különíteni a normál idősödési folyamatot a kóros öregedés folyamatától. Ma már biztosan mondhatjuk, hogy az öregedés önmagában nem kóros állapot, hanem folyamatok összessége, mely minden korban előrehaladó egyént személyiségétől függően érint és amely föltárható, megközelíthető és személyre szabottá tehető. Lelkileg, lélektanilag az ember haláláig fejlődik, s hogy biológiailag ez a fejlődés nem következik be, annak sok tőlünk is függő, de környezetünktől, világunktól determinált ártalom az oka. Számomra a szenvedés, a nyomorúság, a függőség és kiszolgáltatottság megelőzése, feloldása a legfontosabb emberi, orvosi, lélektani feladat. Ehhez kapcsoltam az életemet. Nem utolsó sorban a társadalmi függés és bizonyos tehetetlenség nagyon korán elvezetett ahhoz, hogy az idősek kiszolgáltatottságát és nyomorúságát vegyem szakmai munkám során célba. Tudományos disszertációmat is ebben a témában írtam, „Időskori szociális izoláció jelentősége a pszichiátriában" rímmel. Elmondhatom, hogy a személyiséget megerőszakoló, az emberi méltóságot torzító korlátozások elleni egyik első tettem az volt, hogy 1969-ben a Klinikán elsőként mertem megnyitni a zárt rendszerű elmeosztályt, az akkor 70 ágyas női pszichiátriai osztályon. A nyitás csodálatos eredményeket hozott, de az „újítást" az országban csak évek múltával követték. Ma már természetes gyakorlatként van jelen. Ugyancsak a Klinikán 1975-ben kialakítottam az első pszicho-geriátriai osztályt, az idősek pszichiátriai osztályát, ahová 60 év fölötti nők és férfiak kerültek. Számukra az idősödés specifikumát biztosító lehetőségeket próbáltam kialakítani. Megvallom, saját idősödésemet is figyeltem, ahogyan eljutottam a megbékélés kiegyensúlyozott szakaszába. Nem azt mondom, hogy nincsenek tisztázatlan dolgok, de a gerontológia számomra is óriási segítség volt. A dolgokat, eseményeket, bajokat el tudom fogadni úgy, hogy azok ma is kihívást jelentenek számomra, újabb és újabb feladatok és megoldások felé vezetnek. 20
