Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bolberitz Pál: Az eljövendő Ország
vezetői, sőt még tanítványai is félreértették szavait. Ismeretes, hogy az ószövetségi prófétai eszkatológia fokozatosan alakult át apokaliptikává, nevezetesen akkor, amikor a zsidó nép már nem számíthatott az idealizált dávidi királyság boldog evilági jövőjének megvalósulására és átadta helyét annak a szemléletnek, mely egy túlvilági Isten országa váratlan megvalósulását várta a Messiás közvetítésével. Csodálkoztak tehát Jézus tanításán, aki az ő vallási beszédformájukban szólt a végső dolgokról, és azt állította, hogy amit mond és tesz, az történelmi valóság. Személyében valóban eljött a Messiás, aki ítéletet mond azok fölött, akik nem hisznek benne. Igehirdetésének tartalma az, hogy az új eon már itt van, és hogy Isten országa közöttük van. Csakhogy Jézus mindezt nem olyan formában fejezte ki, amint a kortársak várták. Szavai szerint ugyanis a bűnös eon az ő működése által befejeződött, a gonoszság erői és hatalmasságai fölött már kimondták az ítéletet. A jövő, az Isten országa már itt van, de nem politikai, hanem kegyelmi valóságként. A megváltás „eredménye" ezért nem látható, hanem csak hatásaiban észlelhető. A történelemben és az emberekben mint természetfeletti erő működik. Jézus föltámadását is megjövendöli (Mk 10,34; Mt 27,63; Lk 24,6). Még az „ő nemzedéke" látni fogja az Emberfia dicsőséges eljövetelét, s ha majd feltámadt halottaiból, mindeneket magához vonz és új népet szerez (Jn 12,32). Amit a zsidó kortársak vártak, az a Krisztus-eseményben kegyelmi valósággá lett. Az apokaliptikus formában felvázolt transzcendens jövő a kegyelmi rendben már itt van. Jézus üzenete azonban csak azok számára örömhír (euangelion), akik hisznek őbenne és nem akarják saját akaratukat, elképzeléseiket, reménységeiket „ráerőszakolni" Isten akaratára. Az evangélium jóhírébe vetett hit tehát annak a reménységnek szilárd alapja, amely bizakodással tekint az új, eljövendő Isten országa felé, mely a világ végén minden ember számára ítélettel, hatalommal és dicsőséggel érkezik el. — Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy Jézus a szinoptikus evangéliumok tükrében apokaliptikus formában szól, de a prófétai eszkatológiát továbbfejlesztve (hiszen transzcendens, természetfeletti, örökké tartó jövőt ígér) beszél a végső dolgokról, a jelen történelmi és kegyelmi realitásából kiindulva értelmezi a jövőt. Am a „közbeeső" időben a Krisztusban hívőknek vir- rasztaniok kell. Éberen, készenlétben kell vámiok Krisztus második eljövetelét.7 Számunkra a „közbeeső idő" azért adatott, hogy minden ember meghallhassa Jézus hívó szavát, megismerje Isten üdvözítő akaratát és állást foglalhasson mellette vagy ellene. Jézus eszkatologikus üzenete tehát nem a végidő apokaliptikus „leleplezése", hanem ko- moly figyelmeztetés arra, hogy állandó készenlétben várjuk az ő dicsőséges eljövetelét. Az apokaliptikus „közeli-várakozás" helyett a jelen üdvrendben inkább az eszkatologikus „folyvást-várakozás" állapotában kell élnünk.8 így lesz Jézus jövő-próféciája jelenbeni, és a „közbeeső idő"-ben mindnyájunkat segítő vigasz-prédikáció.9 A VÉGKIFEJLET. Az ősegyház hitét sajátosan jellemezte az eszkatologikus várakozás a paruziára}0 Krisztus feltámadása ígéret és biztosíték volt számukra, hogy — szavai szerint — majd újbői eljön, teljes hatalommal és dicsőséggel. A szinoptikus evangéliumok az Emberfia második eljöveteléről beszélnek. Az ősegyház úgy értelmezte ezt a kijelentést, hogy az Emberfia azonos a keresztrefeszített és feltámadt Krisztussal. Pál apostol írja, hogy a tesszalonikai hívek a mennyből várják a halottaiból föltámasztott Isten Fiát, a názáreti Jézust, aki majd megment minket az eljövendő haragtól (ITesz 1,10). Krisztus föltámadásának hite tehát közvetlenül második eljövetelére, a paruziára irányítja reménységüket. Az ítéletre nem rettegéssel, hanem bizakodással tekintenek, mert Krisztus feltámadása megmenti őket Isten haragjától. Úgy vélik, hogy minden jelenbeni szenvedés, megpróbáltatás, katasztrófa már az eljövendő isteni ítélet előjele, ami a hívőket virrasztásra és kitartásra serkenti. Hasonló értelemben figyelmezteti Pál a korintusi híveket is: ne vegyék magukhoz méltatlanul az „Úr testét", hiszen ezzel az Isten haragvó ítéletét hívják ki maguk ellen. Nézete szerint ezért van köztük sok gyönge és beteg, sőt egyesek közülük „már holtak". Ám ha őszintén ítélik meg magukat és bűnbánatot tartanak, akkor nem lesz részük az ítéletben. Ha engesztelő lélekkel vállalják a megpróbáltatásokat, 215
