Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: A magyar egyház és a lelkipásztori terv
helyzethez képest óriási előrelépés, hogy országszerte hány főállású és még több önkéntes hitoktató vagy világi lelkipásztori munkatárs dolgozik. Ami az egyházban és társadalomban való jelenlétet illeti, rendkívül jelentős az önálló világi szerveződések elindulása, részben katolikus, részben ökumenikus talajon. Jelentős, hogy vannak keresztény világiak, akik (nagyon gyakran éppen egy élő közösségi múlttal a hátuk mögött) vállalják a társadalmi-politikai szereplést, s ott a keresztény értékek képviseletét. — De a világiak helyzete számos alapvető kérdésben változatlanul tisztázandó. S ez a lelkipásztori tervezés egyik alapvető témája. Csak néhány kérdést tegyünk fel. — Hogyan lehet szélesebb körben meghívni és bevonni a világiakat az egyházért való felelős munkálkodásba? — Hogyan fognak teret kapni azon a számos területen, — amelyeket a Szentatya is felsorolt —> ahol sajátosan az ő szakképzettségükre van szükség (5)? — Hogyan lehet létrehozni a megfelelő fórumokat, amelyeken — a világiak megfogalmazhatják véleményüket, — amelyen meghallgatásra találnak, — ahol részt vehetnek — ahogy ismét a pápa mondja — a magyar egyház helyzetének felmérésében és a jövő megtervezésében, — illetve (és sőt) ahol — ismét a Szentatya szavaival — kikérik a tanácsukat mindazon kérdésekben, amely sajátosan az ő küldetésükkel és szakértelmükkel kapcsolatos? — d) Szerzetesek, világi intézmények, lelkiségi mozgalmak, társulatok (vő. Püspökökhöz 5). Bizonyos, hogy az egyház történelme folyamán ott működött jól, ahol minden karizma egységben virágozhatott. Bár feszültségek kezdettől adottak — már Pálnak intenie kellett, hogy minden keresztény tartsa tiszteletben a másik ajándékát, — az egyház alapelve ma is az, hogy Isten ajándékát lássuk abban, ha sok a tag, mert az egy testben mindnek megvan a maga — alkalmasint pótolhatatlan — szerepe. Ami pedig a lelkipásztorkodást és a tervezést illeti, alapos végiggondolást igényel, hogyan integrálódnak a szerzetesek, mozgalmak, társulatok a magyar egyház evangelizációs küldetésében. Egyházunk szervezeti adottságai és szükségletei Amikor először jártam egyik nyugati testvér-egyházmegye lelkipásztori központjában, ez a megdöbbenés erejével hatott rám. Amint végigmentünk a folyosókon, egy megyei hivatal vagy minisztérium jutott eszembe. Az egyik ajtón azt láttam felírva: hitoktatás. A szobában egész munkacsoport foglalkozott a hitoktatás mindennemű kérdésével, a különböző korosztályokkal való foglalkozástól a segédeszközökig. A másik ajtóra ez volt írva: ifjúság pasztoráció. Aztán ajtóról ajtóra más-más felíratok, ministránsügy, felnőtt kateké- zis, házasság és családügyek, templomépítési ügyek, mozgalmak, pénzügyi és jogi csoport stb. Azt is megtudtam, hogy több egyházmegyének külön pedagógiai és egyházszociológiai kutatóintézete is van. Igaz, nincs mindenütt ugyanígy egy egyházmegye vagy ország lelkipásztori koordinációja megszervezve. Mi azonban — úgy tűnik — az ellenkező végletben élünk. Oly nyomasztó a paphiány, hogy alig-alig merünk papot elvonni a lelkipásztorkodástól és központi feladatokra állítani. S olyan rosszul állunk anyagilag, hogy alig merünk szakképzett világiakat alkalmazni. A papnak egymagában kell lennie nemcsak minden lelkipásztori munkában pro- filizált lelkipásztornak, hanem szakembernek az iskolaalapítás, templomépítés, adó- és pénzügyi kérdések stb. terén is. Dél-Amerika lelkipásztori megújulásának egyik legfontosabb lépése volt, amikor Opilio Rossi püspök — későbbi kuriális bíboros — ki mert vonni, a nyomasztó brazíliai paphiány ellenére, a lelkipásztori munkából papokat, hogy világi katekéták képzésével, majd folytonos összetartásukkal, továbbképzésükkel foglalkozzanak. Hasonlóan járt el Rio de Janeiro későbbi bíborosa, ugyancsak a világi lelkipásztori munkatársak kiképzésére fektetve a fő súlyt. Ma Dél-Amerika lelkipásztorkodása a világi munkatársakra és a lelkipásztorkodó bázisközösségekre épül. Mind a szervezéstudomány, mind a világegyház utolsó évtizedeinek tapasztalata azt igazolja, hogy sokszorozottan visszatérül néhány pap kivonása a plébániai lelkipásztor185
